Beteg Gergő, beteg vagyok én is, Ádám is köhög – egyelőre Barnesz állja a sarat, de kérdés, hogy meddig, mivel folyamatosan ráköhögünk (tudom, tudom, vonjak köré oxigénsátrat).

Huszonnégy sugi van hátra, nagyon úgy érzem, hogy már csak huszonnégy sugi, és ma is “lepakoltam a csomagomat” – az alatt a pár perc alatt elbúcsúztam attól, hogy JAJ, SZEGÉNY GYEREKEIM.

Tudom, lehetne jobb is. Gergővel most izgő-csengő-csiribiri babamamahepiségen kellene fetrengenünk, helyette a Kékgolyóba túrázik naponta a kölök. Barnesz játszhatna állatorvososat, sima orvososat, akárbármit, helyette ájuldozik és a halál foglalkoztatja (ki hal meg? mikor hal meg? Te meghalsz? Én mikor halok meg? halálhalálhalál…)

… és ezzel együtt ma letettem azt a puttonyt, hogy ők a szegény gyerekek. Nem azok. Nagyon szeretem őket. Nagyon keményen küzdök értük. A jövőbeni húslevesekért, a sietős puszikért, az anyaadjpénztért, azokért a nagy, lakli melákokért, akik lesznek.

Szeretem őket.

Velük akarok lenni.

Nincs semmi más vágyam, mint látni, érezni, megélni őket.

Elmondani nekik, hogy mennyire csodálatosak. Kiszűrni a csajaikat:D

Ölelni, edzésre vinni, bábszínházazni, ráparancsolni a papucsot. Lebüdizni a lábát.

Megcsókolni szemüket, álomba ringatni őket egy rossz nap után.

És nem szegény gyerekek.

Ha – ne adja az ég- én nem tehetném, csodálatos apukájuk van.

De tehetem.

Tudom.

Érzem.

Hiszem.

—————

24.