Ha már sokat kell olvasni, úgy döntöttem, hogy olvasónaplót írok. Meg rajzolok.
Kategória: Egyéb
Kategóriák
Insta-bővebben
Elválaszthatatlanok. Összenőttek, cinkosok, veszekednek, falaz egyik a másiknak és másik az egyiknek. Egy folyton beszélő kisfiú és egy tériszonyos kutya – le sem tagadhatnák, hogy a mi klánunk tagjai. Defektes mind:)
A balatoni nyaralóban a régi szökőkút. Szökőkútként most nem üzemel, de legalább van eper a pereménél és lehet mellette olvasni.
Ez. Nagyon. Durva. Sültkrumplesz házi… háááát…. nem ketchup. Paradicsom, bazsalikom (teraszról) oregánó, fokhagyma, olaj, tejszín, só… összefőzve. Nem lehet abbahagyni.
Pesten a vidéki gyerek. Ujjongott a villamoson (szeretettel köszöntelek Benneteket, velem utazó barátaim!!!!! Éljen a villamosos utazás, hurrrrráááá!), és annyira fura ezt látni. Még csak pár éve költöztünk el Pestről, de benne Budapest már semmilyen nyomot nem hagyott, ő már ízig-vérig vidéki csávó, még akkor is, ha jelentős időt éltünk a körúton.
Mondom. (Lásd előző kép. Már csak egy traktor kell.)
Ez az alapja a prágai útinaplónak, ez még a kreatív klubon készült, aztán otthon befejeztem, szép lett. Most egy régi, megsárgult oldalú Büszkeség és balítélet könyvet alakítok majd albummá – magamnak. A megismerkedésünk 7. évfordulójára átalakítom emlékkönyvvé: szerelmes levelek, kis emlékek, elkapott pillanatok még azokból az arany hónapokból.
Ja. Magamnak. Medvének meg veszek valami lézeres víszszintmérőt vagy valami hasonló romantikus cuccot. Ő annak örül.
Csodás.
Két kézzel túrok a festékben, megszárad a homlokomon a gesso, összeragadnak az ujjaim a selyemfénytől és befolyt a körmöm alá a tinta. Dolgozok, szenvedek, fájok és mosolygok, vagyok és belepusztulok majd újra feltámadok.
Lakkozom a tetejét.
Alkotok.
Beszélgetek magammal. Nehéz, mert nem ismerem ezt a lányt.
Már nem mutatkozhatok be úgy, hogy helló, egykor sminkes voltam, meg hogy ó-azt-ismerem-én-is jártam-oda, meg egyáltalán…
Hanem…
Na akkor lássuk.
Helló, Ági vagyok, kommunikációval foglalkozom, azt is tanítom- verbális és non verbális formában. Jó vagyok abban, amit csinálok, szeretem is, vannak benne nagy kihívások és ujjongós sikerélmények is. Fasza, na.
Harminchárom éves elmúltam, egy napon születtem a kisebbik fiammal, rövid, barna hajam van és kékesszürke szemem.
Most épp 42-44-es ruhákat hordok,imádom a kabátokat, a kendőket és a sálakat. Elmúlt a körömlakk mániám, a körmöm praktisse-francisse oszt csá. Erre van idő, az is géllak.
Két csodás gyerekem van (ez megmagyarázza az időhiányt) és egy klassz férjem, aki ugyan a legalapvetőbb dolgokat sem tudja megjegyezni (nem veszünk x szolgáltatónál 2 éves előfizetéssel sim kártyát és CSAKIS sim kártyát, mikor az összes itthoni készülék y szolgáltatós, basszameg… ez tegnap volt, még nem hevertem ki). A legalapvetőbb agyhiányával együtt szeretem és ő is szeret engem, ennek ékes bizonyítéka, hogy élek (én a helyében már agyonvertem volna magam).
Kevés barátom van, de rájuk számíthatok, még akkor is, ha egy rohadt alak vagyok, mert elfelejtek mindenkit visszahívni, hogy akkor megyünk-e moziba, vagy mi lesz a lekvárfőzéssel.
Nagyon szeretek kávézni. Írni. Olvasni. Inkább sósat eszem, mint édeset. Gyűjtöm a parfümöket és a papírboltban mindig ellágyulok.
Egy nagy házban lakom, egy imádott, 13 éves autóval járok, van 2 kutyánk (egy törpeschnauzer és egy komondor) és sajnos egyáltalán nem virágzik ki a seprűnyél is a kezemben – pont leszarom a virágokat. Pedig többször megpróbáltam. Komolyan. Éljen a kövirózsa.
Imádom a meleget, a nyarat, a pasztell színeket és a nivea tusfürdő illatát. Az eredetit, a sötétkéket, naná.
Tavaly nagyon beteg voltam, most már testileg jól vagyok, a lelkem viszont még javításra szorul, úgyhogy azon még dolgozom.
Most tanulok élni.
Szeretem a poncsókat, a gyümölcsteát, a klasszikus zenét (besírsz, de bartók rádió forevör). Nagyon szeretek vezetni, főzni (egy nagyon speciális diéta szerint táplálkozunk).
A dolgozószobámból írom a blogot, és meg se merem mutatni, hogy mekkora resveteg kupleráj van a szekreteremen.
Hát, ez vagyok.
hogy a legutolsó bejegyzésem minek köszönhető… Nos, egy fél üveg tramininek. Ennyi. Ebben a balhéban most nem volt se kineziológus, se családállítás, talán Annamáriának, az új terapeutának van hozzá köze.
De még az sem biztos.
A tramini biztosabb.
Új… nos, nagyon sok dolog új.
Van ami vadiúj és persze van, ami régi-új.
Sokat festek mostanában. Eszméletlenül, iszonyatosan hiányzik a festék, a pacsmag, a kence. A színek, a textúrák, a hatások, a rétegezés, de arcok (és lézerpontos kéz) hiányában most marad a papír.
Kreatív napló, nincsenek szabályok, ragad a papír, és olykor, amikor ráteszem a legfelső lakkréteget egy oldalpárra, le is zárom az adott témát.
Jó érzés.
Megyek, mert Gergő üvölt, és a kurva-szar-anya versenyen simán nyernék. Kreatív naplózás, mi? Visít a gyerek. Höccöcöö
Kategóriák
5 perc a semmiből – Visszaadni
Lány lettem.
Folytattam a vonalat, vittem tovább az életet, teremtettem, alkottam.
Csendben figyeltem, éreztem emlékeket, hallottam sóhajokat, láttam könnyeket.
Mindent, amitől ők nők voltak.
A sorsuk, a félelmeik, a sikereik, a vágyaik, a csomagjuk az enyém lett. Minta lett.
Cipeltem, mert hittem, hogy cipelnem kell.
Most pedig szeretném visszaadni.
Visszaadni a korai halált, minek következtében majd’ 100 évvel ezelőtt két kicsi leány édesanya nélkül maradt, kitéve így a szó szerint mostoha sorsnak, és a mostohájuk sorsának. A gyermektelenségnek, a keserűségnek, a nehézségnek.
Visszaadni meg nem élt életeket. Bölcsőhalált, nem várt gyermekáldást, keménységet. Zsarnokságot, elveszített magzatot, válást, félelmet.
Visszaadni a változás okozta félelmet, mert a változás jó és kell és elkerülhetetlen.
Visszaadni nekik a sorsukat – és élni, ünnepelni és rajongani a saját életemért.
Kategóriák
Bocs drágáim, durván eltűntem.
Nos, volt néhány nem annyira remek nap…
Mint például a szombat. Az hagyján, hogy hajnalban keltünk, a két gyereket összepakoltuk, majd utaztunk 200 km-t azért, hogy Medve 150 emberre főzzön a rekkenő hőségben, miközben
– a gyerekeket egy sátor alá tudtam kipakolni, ahol csurgott rólunk a víz
– beálltam zöldséget szeletelni
– a Duna kb. 50 méterre volt tőlünk, így folyamatosan azon gondolkodtam, hogy egy bazi erős bicajlánccal magamhoz csatolom Barnabást
– de legalább Gergőnek újabb foga jött, így üvöltött végig.
De Medve főzött. Finomat. Barnesznak legalábbis nagyon ízlett…:)
Volt ugráló, játékok, vízibicaj kismedensében, kosárpörgő, kutyafüle, de gyakorlatilag számomra az egész egy soha véget nem érő akadálypálya volt, ahol 2 gyerek után rohanok úgy, hogy még brunyálni se tudok elmenni 6 óra hosszán át. (a gázpalack! a medence! a Duna! a stég! a töltés! a csatorna! a kút)
Aztán hazafelé természetesen mindenki hullafáradt volt, nyűgös, hisztis, úgyhogy ultranagy veszekedésbe fulladt az egész, de annyira, hogy közöltem az én drága férjemmel, hogy
1., húzódjon félre az autópályán
2., én kiszállok
3., majd valahogy hazajutok
4., ha akarok
5., és egyébként is, hagyjanak békén, nekem ez nem szórakozás, a fasz kivan ezzel, így megy el a szombatom, bla-bla-bla.
Sírtam a fáradtságtól és a kialvatlanságtól.
——–
Vasárnap viszont olyan de olyan jó volt, alkotódélutánon jártam, ahol díszített naplót festettünk-ragasztottunk-pacsmagoltunk.
Az enyém ilyen lett:
Írd és mondd, ezelőtt 5 évvel voltunk Prágában, úgyhogy ideje volt albumba rendezni a képeket. Nos, annyira belejöttem a festegetésbe (és annyira kurvára nem volt kedvem takarítani az előző napi balhé után), hogy belül is ragasztgattam-festegettem, így egy piit össze-vissza lett, de nem bánom, sőt
Ráfestettem, stencileztem, nyomdáztam, patináztam a fényképekre is, a legnagyobb buksisimi Ádámtól jött, mikor megkérdezte, hogy ez képeslap-e.
Mindegy, nem békülök:P
Na jó, azért van mivel megvesztegetni, merthogy szerintem ez valami gyönyörű. Hiába, na, azért este mikor kiülök a teraszra, már lehet érezni, hogy ez nem az a nyár már…
Eldőlt a szakácskönyv sorsa, lesz, úgy néz ki lehorgonyoztunk a kiadó mellett, most jönnek majd a technikai részletek, de igen, lesz szakácskönyv (miért így, miért úgy, miért pont ilyet), magyarázat, rendszer.Jó lesz nagyon, és tudom, ó, de még mennyire, hogy nagyon sok embernek segít majd. Olyanoknak, mint én. Daganatosoknak. Cukorbetegeknek. Asztmásoknak. Autoimmun betegségben szenvedőknek.
Nekem bizonyított.
Kategóriák
Nem, nem siklottam el felette,
de nem írhatok az étrendről. Sajnos/szerencsére nem írhatok róla. Nem is tudom, milyen szmájlit írjak a végére:):(
Egyébként most épp…
- Viszketek. Újraüttettem a szemöldökömet, most pedig még viszket mint állat, én meg sebzett vadként picsogok.
- Holdünnepet tartottam tegnap: kimentünk a teraszra, összekucorodtunk a napozóágyon, néztük a Holdat (ha már ilyen közel jött, ugye…) és beszippantottam a friss, tiszta levegőt. Klassz volt. Gyógyító.
- Hajvágós project indul: nekem is, Gergőkének is, Barnabásnak is, mert már egyikünknek sem komfortos így.
- Holnap pizzát sütünk Kriszta barátnőmnél. Alig várom, 3 hete nem ettem pizzát. Botrány, na.
- Elkészült Barnesz bölcsis albuma, nagyon örülök, hogy végre összeállt! Ez maga az album, egy darab kartonból hajlítottam ilyen becsukhatósra, papírral díszítettem, rátettem a kis léghajót és kapott egy szép zöld bőrzsinórt is.
Miután kinyitjuk, ezt a dupla oldalt látjuk, B ügynök 2012-ben és 2013-ban.
Még egy hajtás, ott kicsi képek, meg egy egész lapos nagy, gyermeknapon készült, emlékszem ki se lehetett vakarni abból az autóból.
Az üzenő füzet belső oldalára ment egy ’13-as kép,
Itt ilyen kólásüveg formájú a gyerekem, nem tudom megfejteni, hogy mitől. Aki már látta, az tudja, hogy keskeny csípőjű szarkagyurka, szóval fogggalmam nincs, mitől néz itt így ki. Muhaha.
Jellemzés Erika nénitől: „kisebb társait előszeretettel irányítja” (khömmm. családtagjait is.)
Ezeket az én aranykezű pikasszóm festettem, amíg tartott a papír és azután is, végig, fáradhatatlanul, asztalon-bútoron át, a végtelenbe.
Kategóriák
A világ legfinomabb és legpuhább anyagó
legszebb esésű tunikája jött velem szembe LEÁRAZVA, úgyhogy meg kellett vennem, nem volt mese. Imádom, szuper lesz majd ősszel is egy farmerrel és csizmával.
Még nincsenek itthon a gyerekek, Medve is elment itthonról osztálytalálkozni, úgyhogy gyakorlatilag kontroll nélkül rosszalkodhatok egész este, ami ez előtt 10 évvel magassarkút és hajvasalót, szűk farmert és sok (SOK!) campari-narancsot jelentett volna.
Ehh.
Manapság azért ez nagyon másképp van. Bő nadrágot, Büszkeség és balítéletet az M1-en, kreatív papírok rendezgetését, egy pohár teát és 8 óra alvást jelent.
Így múlik el a világ dicsősége, na.
… és akkor este a Kobuciban néztem azt az égősort.
Pont egy éve volt a műtétem, most pedig itt állok, nevetve, Medvével, a szabad ég alatt. Barátokkal. Egy fröccsel a kezemben nézem az égősort, dübörög a muzsika a mellkasomban, és mosolygok, hogy mennyire tökéletesen tökéletlen ez az egész. Itt-ott kopott. Egy-két égő kiégett. A füzérsor azonban világít. Van tovább. Nem baj, ha kiégett egy pár körte, attól a lánc nem szakad meg, attól a többi legyet fényes, színpompás, csodálatos. Ilyen az életem is. Megkopott. Kiégett egy ponton. De nincs vége. Sok fényes izzó jön még a sorban…
… és akkor a Balaton partján egyértelmű lett, hogy kívül állunk a körön.
Nincs hekk, nincs lángos, nincs sült hús, nincs palacsinta. Mindez lehetne, csak máshogyan, másképp, más alapanyagokból. Most ezen töröm a fejem.
… és akkor nagyon megszerettem valakit.
Valakit, akivel az első pillanattól nincsenek játszmák. Valakit, aki nagyon rosszul járt ezzel, mert sokkal keményebb leszek vele és sokkal többet követelek majd tőle, mint bárkitől, akivel eddig dolgoztam. Valakit, aki így ebben a formában nagyon megszívta, mert már emberileg is fontos nekem, hogy jól muzsikáljon, nem csak szakmailag. Valakit, aki több lett, mint barát. Szövetséges.
… és akkor újra cseng a hangja.
Mert remény van benne. Mert gyógyul a seb, gyógyul a méh, van út, melynek a végén ott lesz, ott jön az a várva várt kisbaba. Így lesz, tudom. Annyi fájdalom, bánat, kacskaringó és vargabetű után ott lesz. Nem is emlékszem, mit mond, csak arra, hogy hogy csilingelt.
… és akkor egyedül csatolta be a karabinert.
Mert magasra mászik, mert egy fasza, vagány kiscsávónak látja őt a világ, és nem, nem tudja senki, hogy az én retinám, agyam, lelkem másképp képez. Nincs kúúúl nadrág. Nincs erős kar, félrecsapott sapka. Nekem pőrén maradt meg, aprónak, törékenynek. Érzem a hajának, a bőrének az illatát, látom a fogatlan ínyét, megélem az elmúlt perceket, amikor csak ketten voltunk, csak én tudtam, mit mesél… vagy még én sem. Talán még én sem. Barnabás.
A menő csávó.
Anya, ne segíts, majd én, majd én, majd egyedül… Jó? De azért figyelj, jó? Itt vagy, anya? Jó…
És hát itt vagyok. Ég az izzósor.
juj, de jó ez. Napoztam. Tejszínes csirkét ebédeltünk zöldséges rizzsel, salátával. Jéghideg paradicsomsalival.
Átnéztem a jövő heti TÉVÉÚJSÁGOT. (!!!)
Traccsoltam-trécseltem, miközben Barnabás a függőágyban hentergett, Gergő meg aludt.
Régi fényképeket nézegettem, rendeztem.
