Triple negatív emlőrák. Ritka, rendkívül agresszív és nagyon nehezen kezelhető. Csodaszámba megy, ha gyógyítható.
Három-, és ötéves túlélésről beszélnek, ha nincs áttét.
Nos, ilyenem van.
Meg két fiam. Az egyik három és fél éves, a másik 7 hetes.
———————-
Mindig így kellett volna lennie. Mindig meg kellett volna néznem AZONNAL az óriási hidat/rombolót/versenypályát. Mindig kellett volna időt szakítani a hosszabb mesére és az éjszakai kérdésekre.
Nem tudom, hogy mi lesz. Ezzel tegnap este szembesültem, ezt a fiókot eddig nem volt merszem kinyitni: egyszerűbb volt a gondolat, hogy egy sima mellrák az ellenfél.
Holnap CT-re megyek, és nagyon, nagyon, nagyon reménykedünk, hogy nincs áttét.
————————
Felmerült többször a kérdés, hogy miért lettem rákos, hogy mik lehetnek a lelki okai ennek a betegségnek. Azt hiszem pontosan tudom. A következő három hónapban pedig tehetek ellene.
————————
Néha annyi energia van bennem, hogy majd’ szétvet, és nekifutás nélkül hegyeket tudnék átugrani. Vannak persze rosszabb napok, sőőőt, kifejezetten rossz, pocsék napok, amikor némán sikítok odabenn, és látom, szinte látom, ahogy pereg le a homok az órán.
Ölelem a kis testüket, és kétségbe vagyok esve: nem lehet ennyi, nem lehet vége, nem, nem, nem!- és olyan igazi, gyereki, bömbölős oázással tudnék sírni, hogy lesz-e még Karácsony, hogy látom-e még Gergőt óvodába és iskolába menni.
És közben zajlik az élet: melegítem a babfőzeléket, simogatom a fájós pocakot, megnézem a fürdővizet és elmesélem a „Minden egér szereti a sajtot” mesét.
Olyan, mintha megállt volna az idő. Olyan, mintha rohanna az idő.
Olyan, mintha nem ebben a világban élnénk.
