olyan mátrix volt az elmúlt napokban körülöttem, hogy öröm volt nézni majd’ beleszakadtam.
Először is: elment az egyik óvónő, és -bár nagyon meglepett a dolog- nagyon örülök neki. Az ezzel kapcsolatos hercehurca, nyimmogás, “menjünk, hozzuk vissza, szabadítsuk ki, ribillióóóó, skandallum” is elmúlt, úgyhogy feltehetőleg egy szép, új világ köszönt be.
Aztán az van még, hogy vészesen kimerültek a tartalékaim. Már mindenen sírok, majdhogynem vágom a centit, hogy mikor lesz már vége a sugarazásnak, és nagyon de nagyon elégett a bőröm. Tudom. Azt is kentem rá. Meg azt is, meg azt is, meg azt is. Nem tudsz újat mondani.
Taknyos vagyok, begyulladt az ínyem, a gyereknek még mindig nem oké a szeme (ha egy kicsit is kimarad a csepegtetés, akkor baj van), ráadásul állandóan (értsd: állandóan) álmos vagyok. Nem sikkantósan ásítós, nem kicsit pillázós, hanem fejleborulós álmos.
És hogy ne érezd úgy, hogy a rinyavonaton ülsz:
A hajam már 12mm, és be-zse-léz-tem. Nevetséges, tudom, de a könnyem kicsordult a boldogságtól, mikor Gergő először beletépett.
Nagyon szuper könyvet olvasok az Ájurvédáról (Esztiiiii, nincs oldal, hogy ne jutnál eszembe! Igen, Te! Inglendben!), és kezdek elgondolkodni rajta, hogy lehet benne valami, ugyanis feltűnően stimmelnek a dolgok…
Viszonylag jól haladunk a nem-veszünk-kaját, elfőzzük-ami-itthon-van dologgal: ürül a fagyasztó, igazi kincseket találtam, Gegrőke például ma délután meggyet evett:)
Két nagyon szerintem szép képet készítettünk Barnabás szobájába, az egyik elefántos, a másik hőlégballonos, de nem fotózom le, mert…
… mert annyira álmos vagyok, hogy leesik a fejem.
2+8. Ennyi van még a sugárból.