Ma a negyedéves onkológiai ellenőrzésemen (minden faszergányos) néztünk egymás szemébe. Már tudta, pedig még nem mondták neki. Idegesen gyűrögette a táska fülét, megszólítani nem mertem, mert mennyire ciki lenne, ugye, hogy “helló, mellrákod van? Képzeld, nekem is volt. Reméljük időben jöttél, s akkor minden oké lesz”.
Mivel nem mertem megszólítani, csak néztem, néha összemosolyogtunk. Én bólogatva suttogtam, hogy tudom-tudom, ő meg könnyeken át, hogy félek-félek.

Aztán…

“Legyen kedves fáradjon utánam, a prof. már várja és perceken belül ideér x. drnő is”. Majd bementek a szobába és gondosan bezárta az asszisztens az ajtót.

És akkor, ott megmondták neki.

Hogy ez bizony rák.

————

És beindul a gépezet.

————

És rendben lesz minden, ha Isten is úgy akarja, meg ő is, meg időben érkezett.

Január vége van, igaz, nem október, és mégcsak nem is rózsaszín a kép, de vizsgáld át a melleidet ma este.
És ha tudod, oszd meg ezt a bejegyzést.

Életet menthet.

Ja, a csaj olyan 40 éves lehetett. Három kisgyerek anyukája – ennyit láttam a tárcájában, amikor vette elő a tajkártyát.