Nagyjából már akkor tudtam, hogy nem lesz sima nap, mikor az orbitális lufit akartam lebontani a kórházi szobámban az ágy végéről. Nos, sikerült, fel is szállt a plafonig, ezzel azonban van egy kis bibi: cirka 5m a belmagasság. Frissen (na jó, már 3 napja) műtve fel is álltam az ágy tetejére (egy halk imát elmormoltam, hogy ne jöjjön be senki, ne legyen vizit, stb.) és próbáltam elérni a madzag végét. Nem sikerült. Meg kellett várni apósomat, ő egy “meeeeeeeeeeeegoldjuk, Ágikám”-ot mondott csak: felpattant, lehalászta, boldogok voltunk.

Vígan autóba pattantunk, majd itthon, a kapuban örömmel hívtam anyut, jöjjön, jöjjön, nyissa ki az ajtót, itthon vagyunk!!! Anyu mondta, hogy örül, hurrá, de neki nincs kulcsa: Ádám bezárta reggel az ajtót, elment dolgozni (itt már keresztbe állt a szemem, hogy lehet rájuk zárni a kaput: és ha akárbármi történik???). A szemem utána se egyenesedett ki, ugyanis kristálytisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor a férjem elvette tőlem a kulcsot, hogy ne maradjon a kórházban, és betette a táskájának az első zsebébe. Mindössze egy röpke telefonhívásba került, és kiderült, hogy az a kulcs még mindig ott van.

Tüzesen sütött le a nyári nap sugára, hogy bassza meg. Beültem a kocsifeljáróra, anyu hozott ki vizet, kiadta a kerítésen, Barnabás is letelepedett a rács másik oldalára és nekiálltunk megrendezni az Első Kerítés-Piknik Fesztivált: volt rántott sajt, áfonyaszósz, barack, paradicsom, óriási fekete hangyák, rólunk szakadt a víz, Gubancot meg néha vissza kellett pofozni a kerítés belső oldalára.

“Hogy felejthet el ilyesmit? Miért felejt el mindent? Miért ilyen szétszórt?” ezek a kérdések azért egyszer-egyszer elhangoztak azalatt a 64 perc alatt, amíg meg nem érkezett Medve. Először gondolkodtam rajta, hogy tőle is megkérdezem, de amikor az én rendkívül elegánsan öltözött (fényesre polírozott bőrcipő, öltönynadrág, ing, mandzsettagomb) férjem kiszállt a kocsiból, rájöttem, hogy nem kapok rá választ. Nem volt rajta zokni.