fordult meg komolyan a fejemben, hogy abbahagyom a kemót. A negyedig kemóra mentem, akkor -először és utoljára – Medve vitt, egyébként mindig apukámmal megyek. Nos, nem tudom, mi a szaron borult ki a bili, de valamin kiborult, valamit kifogásolt/javasolt/okoskodott, nyilván tiszta szeretetből, de nekem akkor nagyon csöndre lett volna szükségem. Nagyon nagy csöndre.

Emlékszem már, csak nyomta és nyomta és nyomta, hogy de kérjek beutalót a háziorvostól,de nem jó, hogy így köhögök, de magamra vessek, ha nagy baj lesz, de, de, de, bla, bla, bla -én pedig magamból kifordulva elkezdtem üvölteni, hogy álljon meg, álljon meg, mert én most itt kiszállok. Kiszállok, és nemhogy a kemóra nem megyek el, hanem én most ÖRÖKRE VILÁGGÁ IS MEGYEK.

És komolyan is gondoltam.

Az volt a baj, hogy kábé egy perc után már nagyon el voltam keseredve, és nagyon oda akartam bújni Medvéhez, hogy elpanaszoljam neki, hogy valaki mennyire köcsög volt pont aznap velem, de ennek nem sk értelme lett volna, hisz épp ő volt az.

Mindegy, sétáltam egy jót, aztán visszamentem a kocsihoz. Ott állt a kocsi, Medve csak ült benne, és peregtek le az arcán a könnyek. Olyan igazi taknya-nyála sírás volt.

– Kérlek, kérlek menj el, mert ha nem mész el, meg fogsz halni. És én nem akarok nélküled lenni. És a kicsiknek is nagy szükségük van rád. És nekem is.

Szavak nélkül öleltem át. Összekulcsoltuk a kezünket. És akkor elindultunk újra.

És ez mindig így van.

Mindegy, hányszor állunk meg, elindulunk újra. Ő meg én.