és én nem írtam. Azért ilyen nagyon ritkán fordul elő.

A kis életem nem száz boldog napról szól.

Nekem nincsenek minden áldott nap pillangók, felkelő nap és levendula illat.

Vannak napok, amikor lófasz sincs, csak egy orbitális cunami, ami elsodor, én meg küzdök, hogy a fejem a hullámok felett maradjon, ne bolonduljak meg, visszatérjek a sárga útra.

Az mindenképp szuper, hogy a negyedéves kontrollok csúcsszuper eredményekkel zárultak (egy bibi van a vérképemben, de már dolgozom rajta), és az is nagyon jó, hogy a doktornő pont olyan, amilyennek lennie kell: kiegyensúlyozott, alapos és lehet vele tervezni.

Na.

Működnie kell mostmár, na, egyszerűen túl sokat tanultam, fejlődtem, okosodtam és erősödtem ahhoz, hogy ne legyen jó.

A hét közepén vettem egy jutalom-napszemüveget, úgyhogy most lapítok, nagyon lapítok, a hónap végéig már csak száraz gluténmentes kenyeret eszem, mert… hát mert:D

Mi volt még, mi volt még… ja, befejeztem 3 scrapbook albumot is, majd mutatom egyenként, nagyon büszke vagyok rájuk. Voltunk játszóházban is, kézműves foglalkozáson is, úgyhogy nagyon klassz, tevékeny hét volt, meg persze rengeteget dolgoztam és nagyon (értsd: NAAAGYON) hosszú megbeszélések vannak mögöttem. Újabb zsákot vittünk cseritibe – remélem valaki nagyon boldog lesz a vadiúj, halvány aqua színű felsőmmel, ami véletlenül került a zsákba (Barnabás már meggyónta), én pedig csendesen sírok. Na jó, hangosan.

Készülök a nagy-évfordulós-hétvégére, alig várom, három nap kettesben, a semmi közepén, egy medence partján, és tádááám: kánikulát mondanak.

Jöjjön hát ez a hét, aztán pedig… legyen, legyen levendula, felkelő nap, és egy kis derült égbolt. Ha ez megvan, már hálás leszek. És komolyan nem teszem szóvá, hogy nincsenek pillangók.

Jó így. Így jó. Így is jó lehet.