Itt is megtalálsz:
Egyéb

Féltelek

Nem is volt az olyan régen, emlékszel? Mentünk a hegyre. Gombát szedni. Mászókázni, fűben hemperegni. Te voltál a legerősebb és mindig mosolyogtál.
Én nagyapának hívtalak, sosem rövidítettem. Te egyszerűen csak kislányomnak, és Te sem rövidítetted.
Most fáradt vagy és nagyon apró; nagyon puha, vékony és selymes a bőröd. Nagyon tiszta a körmöd, rég nem dolgozol már. Fekszel és fekszel, nézed a plafont. Nehezen veszed a levegőt, én pedig alig merek az ágyad szélére ülni – nagy vagyok, darabos, esetlen melletted. Simogatom a kezed és nézlek: mindenki biztat, hogy majdcsak jól leszel, minden rendben lesz. És tényleg rendben lesz, de nem úgy, ahogy ők gondolják.

Mi tudjuk. Látom a szemeden. Menni akarsz.

Nem fáj sehol – nagyon nehezen formálod a szavakat, de azért megnyugtatsz, hogy tényleg nem fáj sehol. Kérdezed, hogy révbe értem-e, hogy jól vagyok-e. Igen, szeretnek és szeretek, csodálatosan szép a kisfiam is, elhoztam, hogy láthasd. Csak a szemeddel követed, már a fejeddel sem tudod, ő cikázik és csicsereg, annyira nagyon… napsugaras. Olyan üde, mint az a pipacsos-búzavirágos csokor, amit hazafelé szedtünk egyszer egy május elsején.
Fogom a kezed és mosolyogsz, tudod, hogy búcsúzni jöttem, és én is tudom – már igen.Már tudom, hogy nincs tovább. Már nem küzd a szemed, már nincs benne betegség és öregség, már könnyű a lelked és lebegsz, mert eldöntötted, eldőlt, elindulsz.
Kérdezed, hogy boldog vagyok-e, és tudom, hogy tudni akarod, jó kezekben hagysz-e. Tudom, hogy engem szerettél a legjobban, és tudom, hogy fáj Neked, hogy zokogni látsz. Le is törlöm a könnyeket és összeszedem magam: megkérdezem, hogy félsz-e. Mondod, hogy nem, már nagyon várod, már nagyon fáradt vagy és aludni akarsz.
Tudom. Tudom, hogy nem állíthatunk meg. Hogy nem jó Neked, ha nem mehetsz. Csak nagyon nehéz felállni az ágyad mellől és kilépni abból a szobából. Elvesztem a szemedben és tudom, hogy neked sem könnyű – mindketten csak szippantjuk magunkba a látványt és mosolygunk a könnyeken át, mert azt akarjuk, hogy így maradjon meg, hogy így maradjunk meg. Cinkosok vagyunk, mindig azok voltunk. Hiába sír mindenki, nekünk mosolyogni kell és pakolni, emlékeket, szeretetet, szúrós borosta érzését, a nyugágyban újságolvasást, a rántott csirke illatát, a napfényét és a fröccsöt. A kis piros, pettyes, pörgős szoknyámat, az aranyszőke hajamat, a kezemet a nagy kezedben – mind összepakoljuk. A gombóc fagyikat a Gyöngyből, a mezők illatát és az uraji kisbocit szintén. 
Nagy útra mész, drága-drága Nagyapám, és ezeket mind el kell, hogy vidd, de ne félj, nálam is itt maradnak. Egyszer majd újra együtt leszünk és összetesszük  két felét, de most…
készülj, menned kell. 
Én tudom. 
Megértem. 
Átölellek, beszívom a bőröd illatát és nagyon erős vagy: felemeled a karod és átölelsz. Elfáradsz a mozdulatban és lehanyatlik a kezed.
Szeretlek. Nagyon fogsz hiányozni. 
Már csak az a kérdés, mikor indulsz.
Megosztás:
Previous Post Next Post

1 Comment

  • Reply Jakee

    ;-(

    2012-09-26 at 20:32
  • Leave a Reply