lélekápolás és egyéb finomságok…

jól kezdődött a hét. Sokkal jobban, mint az előző, de ezzel azt hiszem nem mondtam szinte semmit: az előző hét borzalmas volt.
Történt ugyan valami, amit még nem vagyok kész leírni, de azon kívül azt hiszem minden okés, a nap süt, Felhőke boldog, gyerekek nem betegek, a tegnapi hátmasszázs mennyei volt (óóó, de nagyon-nagyon! annyira kellett már!!), ma pedig isteni lepényt reggeliztünk, este krumplileves lesz (tejszínnel! gombával!), úgyhogy nagy a boldogság.

Elengedtem a nyarat, elővettem a sálakat-kendőket, reggelente már csípős odakinn az idő, ahogy kortyolom a tejszínes kávét.

Ősz van.

Eljött számomra az összegzés ideje, és ahogy kinézek a lassan-lassan aranyfénybe burkolózó dombokra, az jut eszembe, hogy hálás vagyok. Nagyon hálás.

Tökéletesen megértem az amerikai hálaadási cécót. Ilyenkor ősszel valahogy ennek helye van. Tavasszal az ember annyira robban, annyira él, hogy bele sem gondol… a nyár túl hangos, túl fényes, munkás, zajos… de ilyenkor más. Teát iszogatós. Melegebben öltözős. Nagy ünnepre készülős.
Hálás.

Be fogom vezetni a saját hálaadásunkat idén. Vacsora lesz, asztaldísz lesz, közös mesélés lesz.
Meg is kérdezem róla Medvét, mikor hazajön.