… persze, tudom én, hogy neki is ezer dolga van. Azt is, hogy értünk dolgozik, hogy haladni szeretne, hogy ő is mutatni akarja, hogy nem hiába vagyok fáradt és túlhajszolt, nem egyedül viszem a terheket, mert lám, ő is mennyi mindent vállal és csinál, hogy működjön a verkli.

De ott az a pici de.

“úgy volt, hogy megcsinálom, de aztán eldumáltuk az időt reggelinél, és nem jutott rá időm”

“megyek, de tudd, hogy még egy csomó dolgot terveztem itthon, így azokat nem tudom megcsinálni”

“most is itt dumálunk húsz perce, amikor annyi dolgom van”

“lefektetem a gyereket, de akkor az xy nem lesz kész”

és még sorolhatnám. Nem úgy érti, nem úgy szánja, de mindig úgy jön le, hogy “a kurva fontos dolgaimhoz nem érek oda, mert olyan csip-csup dolgokkal kell törődnöm, mint a család”. 

Persze, nyilván, természetesen… nem állok le vitatkozni meg veszekedni, hisz nem erőssége, hogy megértsen ilyen dolgokat.

De nagyon rosszul esik. Olyan igazán nagyon rosszul esik.