Gergő este 8-kor született meg.
Én pedig nagyjából délelőtt 10-ig hittem, hogy meg tudom őrizni a tartásomat, és méltósággal tudok szülni.
Aham, persze.
Mikor becsekkoltam, mg csak rémült voltam és hebehurgya, aztán ezt a „teljes, ostoba értetlenség” állapotával kombináltam, nyilván a nekem segíteni próbáló szakemberek nagy örömére.
A hajnali halk sóhajtásokból és a mantraszerűen hajtogatott „engedem, hogy megnyíljak, mint egy lótusz” reggel fél 10-re „lótusz, ja, a rohadt életbe”, estére meg a „k…a anyját a lótusznak” lett.
Azért még tudtam nevetni, mikor Zsuzsi kifejtette, hogy egy iszonyú nagy eperfa van az ablak előtt, óriási, ínycsiklandó eprekkel, és már többször próbáltak meg egy-egy ágat elérni (kézzel, kalákában, infúziós állvánnyal), de nem sikerült.
…
A családom szupertámogató volt. Nos, többé-kevésbé.
Édesapám – a mai napig nem tudom, milyen megfontolásból- úgy döntött, hogy csatlakozik a bulihoz, és bejött a vajúdás elejére. Ilyenkor még semmi nem történik, én felöltözve fetrengek egy ágyon és néha nyögök, néha beszélgetek. Jelenléte nagyon hasznosnak bizonyult, megtudtam, hogy
„csórikám, nagyon szarul nézel ki”, meg mondta többször, hogy „jaj, jaj, JAJ, látom, hogy nagyon fáj, ez szörnyű, ez kibírhatatlan” meg hogy „ez pokoli, ezt nem lehet kibírni, látni is rettenetes”, de aztán szerencsére hazament:) Másnap már boldog nagyapaként jöhetett vissza.
Egyszer megjelent egy szülésznő, és határozott hangon közölte, hogy két nagyon jóképű, elszánt fiatalember mindenáron be akar jönni, és azt hajtogatják, hogy a rokonaim. Valószínűleg a kiesett 28 évnek köszönhetően egyértelműen és határozottan közöltem, hogy nekem NINCSENEK nagyon elszánt és jóképű fiatalember rokonaim (JFR). Nos, az említett JFR-ek nem szaroztak, megjelentek az ajtóban egy ó-ri-á-si plüss mackóval, és kiderült, hogy de, vannak, és az unokatestvéreim, akik reggel, mikor meghallották, hogy indulunk szülni kocsiba vágták magukat és elindultak Pestre. Nos, ők gyerekre számítottak, de csak engem kaptak, mégcsak nem is a legjobb formámban, ugyanis akkor már N.A.G.Y.O.N. fájt, és bőven átléptem a délelőtt 10-kor befejeződő „méltósággal szülni” projektet, úgyhogy Medve szerint egy igazi, bölcs „na így dugjatok meg bárkit, hogy ez lehet a vége” mondattal búcsúztattam őket. Én erre nem emlékszem.
…………..
Azt hiszem, itt döntöttek úgy a szakemberek, hogy kapok valami vidámító narkót, úgyhogy 2 és fél óra önfeledt szárnyalás következett, és nagyon szerettem mindenkit. Nagyon. hangot is adtam neki. Azt hiszem többször emlegettem a vodka szót is.
Aztán elmúlt, és onnan már csak Zsuzsi volt meg én. Kapaszkodtam a hangjába, a kezébe, a szemébe, ő pedig mosolygott és ott volt, minden percben, minden pillanatban. Szavakkal, szavak nélkül, kedvesen de határozottan, és mindent elviselt, mindent eltűrt, pedig hisztis voltam és nyafogtam és… szóval értitek. Az előző szülésem után hálát éreztem iránta, most pedig a hálán túl elöntött a szeretet is.
……………
Medve szerint ott veszítettem el teljesen a kontrollt, amikor estefelé már majdnem egybefüggő fájásaim voltak, ők pedig (Orvos, Zsuzsi, Medve) már egy pillanatra sem hagytak ott, de mivel gyorsítani nem tudták a folyamatot (vártuk a tolófájásokat), ők kedélyesen elbeszélgettek a fejem felett borokról, savgerincről, tanninokról, én pedig hallgattam, fájtam, hallgattam, majd egyszercsak odacsattantam, hogy „úgy örülök, hogy ilyen KURVÁRA ráértek”. Hm. Öööö. Ezúton is bocsi.
…………….
Gyerek ki, öröm-bódottá, méhlepény, lemosás, én pedig csak egy dologra tudtam gondolni: hogy most van este 8 és én tegnap délután óta nem ettem, csak azt a szerencsétlen töltött lángost, amit egy falat után dobtam el, mert elfolyt a víz. Úgyhogy – írd és mondd- pizzát rendeltünk a szülőszobára (bbbaaaaaaaaaaaaaazzzzzzeeeeeeeee), meg Medve kis tiramisut meg palacsintát. Oké, ahhoz már nem volt pofánk, hogy ott együk meg, hanem levittek az osztályra, majd ott hármasban (Zsuzsi, Medvi, én) kiültünk a folyosóra, és én, mint egy kiéhezett farkas vetettem rá magam a kajára.
Ja. Méltóság, méltóság.
