Nem vágyam a fehér homok. Ha valamire nagyon sok pénzt szórhatnék el, az inkább bútorok, európai városok és éttermek lennének, de a kókusz, a pálmafák, a hajóutak nem igazán dobogtatják meg a szívem.
Már a bútorok, városok és éttermek sem.
A hangyák. Na az a valami.
Nézni, ahogy felfut a betonkerítés aljára, ahogy eltűnik a résben, aztán átmászik a gerendára, aztán megpihen. Elbújik. Visszajön. Kijön még egy hangya, és megállnak. Nem csinálnak semmit, csak mennek körbe-körbe, hosszú percekig.
Ez a boldogság nekem. Ezek a hangyák ugyanis Barnabás óvodájának a kerítésére másztak. Amíg látom őket, addig várok a gyerekre. Én várok a gyerekre. Átfordíthatom a babakocsi kupoláját, hogy ne süssön Gergő szemébe a nap, hallgathatom a tányércsörgést, várhatom, hogy észrevegyen, hogy megöleljük egymást, hogy elmenjünk fagyizni.
Érezhetem, hogy átmelegszik a haja a napsütésben.
Láthatom.
Élhetek.
Velük.
És a “velük” az a hely, ahol mindig-mindig lenni szeretnék.
