és én nem írtam. Azért ilyen nagyon ritkán fordul elő.

A kis életem nem száz boldog napról szól.

Nekem nincsenek minden áldott nap pillangók, felkelő nap és levendula illat.

Vannak napok, amikor lófasz sincs, csak egy orbitális cunami, ami elsodor, én meg küzdök, hogy a fejem a hullámok felett maradjon, ne bolonduljak meg, visszatérjek a sárga útra.

Az mindenképp szuper, hogy a negyedéves kontrollok csúcsszuper eredményekkel zárultak (egy bibi van a vérképemben, de már dolgozom rajta), és az is nagyon jó, hogy a doktornő pont olyan, amilyennek lennie kell: kiegyensúlyozott, alapos és lehet vele tervezni.

Na.

Működnie kell mostmár, na, egyszerűen túl sokat tanultam, fejlődtem, okosodtam és erősödtem ahhoz, hogy ne legyen jó.

A hét közepén vettem egy jutalom-napszemüveget, úgyhogy most lapítok, nagyon lapítok, a hónap végéig már csak száraz gluténmentes kenyeret eszem, mert… hát mert:D

Mi volt még, mi volt még… ja, befejeztem 3 scrapbook albumot is, majd mutatom egyenként, nagyon büszke vagyok rájuk. Voltunk játszóházban is, kézműves foglalkozáson is, úgyhogy nagyon klassz, tevékeny hét volt, meg persze rengeteget dolgoztam és nagyon (értsd: NAAAGYON) hosszú megbeszélések vannak mögöttem. Újabb zsákot vittünk cseritibe – remélem valaki nagyon boldog lesz a vadiúj, halvány aqua színű felsőmmel, ami véletlenül került a zsákba (Barnabás már meggyónta), én pedig csendesen sírok. Na jó, hangosan.

Készülök a nagy-évfordulós-hétvégére, alig várom, három nap kettesben, a semmi közepén, egy medence partján, és tádááám: kánikulát mondanak.

Jöjjön hát ez a hét, aztán pedig… legyen, legyen levendula, felkelő nap, és egy kis derült égbolt. Ha ez megvan, már hálás leszek. És komolyan nem teszem szóvá, hogy nincsenek pillangók.

Jó így. Így jó. Így is jó lehet.

Utazunk! Juhhú, juhhú, megyünk Medvével is (kettesben) és a gyerekekkel is, barátokkal, sőt csajos utazás is lesz!

Éljen a rizzsel-répával töltött kelkáposztás tekercs. Döbbenetesen finom!

Ezen a ruhán gondolkodom:

Szuper scrapbook papírokat vettem, most majd neki is állok a nyári albumnak. Döbbenet, hogy már eltelt egy hónap a nyárból – nagyon klassz programokat csináltunk a fiúkkal, és bár azért minden nap legalább egyszer vágyakozva nézek az óvoda felé, azért jó ez, hogy itthon van Barnesz, na.

Sőt, az igazi királyság az lenne, ha a teraszon tudnék alkotni-ragasztgatni. Medve ültetett nekem virágokat, én vettem terítőt az óriási asztalunkra, szóval…

megyek is.

És már csak egy mammográfia van hátra: vérkép oké, CT oké.

Gyorsan felkelek, csak fogat mosok, beletúrok a hajamba, öltözködés-készülődés, vérvétel. Nagyon kora reggel van, nagyon meleg nap lesz, kanyargunk az autópálya felé.

Pont mint egy éve.

Háromszázhatvanöt nap.

És megnőttek a tobozok a fán, kamaszodott a kutya, eljött a bőrkabátos-fejkendős idő, a hideg, a cudar szél.

Olvastam, gondolkodtam.

Már nemcsak néztem, hanem meg is láttam a lehulló faleveleket. Pocsolyába ugrottam a gumicsizmával. Kimentem kopaszon az esőbe és levettem a sapkámat.

Szeretettel és szerető emberekkel vettem magam körbe – akartam, kívántam, vágytam, hogy végre öleljen körbe, hogy ne kelljen bástya, hogy ne legyenek játszmák. Akinek mennie kell, menjen. Tisztuljon a levegő, legyen hely, tér, idő.

————–

…és folytatnám még a bejegyzést, és írnék, írnék, írnék. Akaratról. Fogcsikorgatásról. Könnyekről és hatalmas kacagásról. Főnix alakú felhőről a szülinapomon.

De mennem kell.

Valahol Győrben egy nagyon kedves ismerősöm édesanyja – úgy fest- bajban van.
Mennem kell és mutatnom, hogy menjen, hogy küzdjön, hogy van előre, hogy mindig van előre. Hogy fogjuk a kezét.
Hogy itt vagyok.

Mennem kell:)

ahogy pörögtünk és koszos voltál, egy denevér volt a karodra rajzolva, összekented a ruhámat, de ez semmit nem számított.
Még nem rontott el a világ, az a szédületes, bonyolult, állandóan forgó világ, amire ilyenkor panaszkodunk, hogy milyen rossz, milyen kegyetlen, de majd meglátod, de még mennyire, hogy meglátod, hogy csodálatos.

Jó helyre születtél, kicsi Madárkám. Védett fészked van, saját őrangyalaid és óriási lelked.

Csodálatos vagy. Klassz és barátkozó, puha és kitartó, élénk és ugyanakkor bebújsz mellém a takaró alá.

Nagyon szeretlek, Kisfiam.

még nem egy hivatalos szülinap:D Paprikás rizskenyér, husi, sült laskagomba, paradicsomsaláta, új asztal, teraszon evés, össze-vissza mécsesek, koszos-boldog kölykök.

… és még nem volt tortánk, valószínűleg vasárnapig nem is lesz – nem volt még rá idő. Barackos-tejszínes-vaníliás tortánk lesz, a tűzijáték már megvan rá, marcipánt meg nem ehetünk.

Egyelőre ez ízlika legjobban és gyanítom, hogy ez így is marad, mivel már attól is zizegtem, ami egy fokozattal erősebb volt – ez a sárga a leggyengébb. Nagyon-nagyon finom és annyira klassz, hogy ilyen kapszulás, tittaamerika, öcsém, tittaamerika:D

Gergő meg Barnus közös ajándékot kaptak: ilyesmi, csak kicsit komolyabb és nagyobb, két ajtaja van, az egyik félig nyitható, két ablaka is van, lehet benne bandázni, szóval nagy az öröm:

Időközben eltettem 25 kiló meggyet – ha úgy 30 évig nem magoznék meggyet az is kevés lenne, basszameg, de most érik a másik fánkon is, óriási szemű, ropogós, édes meggy. Lekvár lesz belőle.

Összeraktuk a kerti asztalt, napoztam és jól leégett a hátam (de nagyon durván!), itt van anyukám, úgyhogy nagy az öröm, kiestek az olaszok a vb-n, éljen a húsmentes rakott kelkáposzta (gombás-sárgarépás-karfiolos-ceruzababos töltelékkel), és éljen az új telefonom – az előző ugyanis olyan szinten katapultált, hogy be sem lehet kapcsolni, Benne az összes(!!!) számmal, amit az utolsó 2 évben mentettem el. Nem, nem mentettem le a telefonkönyvet. Igen, egy idióta vagyok.

Sanyi. Pontosabban Sándor. Adjuk meg a tiszteletet.