Hosszú évek voltak, és ahogy göngyölítem-emlékszem-rendszerezem, egyre hosszabbnak tűnnek. Érdekes, hogy mindenféle fájdalom nélkül landol a konténerben minden, amit úgy ítélek meg, hogy már nem kell.

Minden egyes lépéssel közelebb kerülök ahhoz, hogy letisztuljon a kép – végre tudom, hogy mim van. Méltó helyre kerülnek a fontos emlékek, és igen, megtartok olyat is, ami a nehézségekre emlékeztet.

Egy régi lakáskulcs. Egy levél. Egy összetört telefon. A sugárterápiás alátét.
Nem felejtek.

Egy picit belehaltam.

Ideje újjászületni.

együtt kezdtük. Majdnem napra pontosan. Együtt műtöttek minket.

Ő nem vállalta a kemót.

Én igen.

A terapeutám mindig azt mondja, hogy azok halnak meg, akiknek úgy jobb. Akiknek valami olyan nagy problémájuk van, hogy nem lehet kiradírozni, átfesteni, újrakezdeni, hanem lap kitép és újraír van.

Ezen egyébként nagyon sokat gondolkodom.
Van, hogy elromlik, van, hogy nagyon nehéz javítani, és a mai, fogyasztói társadalomban szocializálódott fejemmel simán rávágnám, hogy dobjuk ki a fenébe – ha egy kenyérpirítóról lenne szó.

Ez azonban a testem. A testem és a lelkem.

Nem akarom újrakezdeni, nem szeretnék katapultálni, így ezt kell megjavítanom.

A bibi csak az, hogy nem mindig tudom, hogy jó irányba haladok-e.

ma valaki olyanról derült ki, hogy olvassa a blogot, akiről aztán full-full nem gondoltam volna, hogy eljut hozzá.

Egyébként egyszer ez nagyon érdekelne: hogy kerültetek ide? Úgy értem: figyi má’ Kriszta, találtam egy tök jó blogot, a csaj rákos volt, és amint meggyógyult, felpofozta a fiát! Olvasd te is!!

Így?:D

……………………

Egyébként meg fájó szívvel, de limitálom az aliexpresst – egyszerűen nem éri meg.

Jó, persze, van, ami jó, de ami fos, az annyira fos, hogy használhatatlan, így gyakorlatilag ha osztok-szorzok és egyszerre nézem a “jó üzletet kötöttem” és az “aztakurva, ennek a gyártására valaki rábólintott??” dolgokat, akkor összességében azért drágábban jövök ki.

Egyébként a pizsama megjött és az jó lett, ha már itt tartunk, úgyhogy Barnesz most épp a Donaldosat gyűri, irtó vagány benne.

…………………….

Ma van Ádám szülinapja, de már délután 2-kor azt éreztem, hogy tarkón verem: semmiképp(!!!! mert mérgező??) ne legyen csokitorta, meg gyümölcs, meg dió, de ezt úgy mondta, mintha azt kérdeztem volna, hogy jó lesz-e egy szalontüdős-mákos, jó sok sós tejszínhabbal…

Feketeerdő.

Megvettem, tűzijáték, marcipán, gyertya, kocsiba be.

Aaaaz neki nem jó – de mindezt úgy, mintha darált kutyahúsos lenne mondjuk kandírozott epekővel. Akkor már inkább csoki.

Meg kellett álljak az osánnál, hogy hátha van oroszkrém, volt, vettem egyet.

Az jó, de kicsi.

Borzasztó. Komolyan, vele a legnehezebb.

…………………….

Anyu itt van, így

• lógok a neten és teszveszezek
• megnéztem a Trónok harca 4/1-et (Dzsofrinak is két jó nagy pofon kéne – asszem írnom kell egy gyereknevelési szak/tankönyvet. Ma már mindenki babalélektanász és szakpszichológiáter, úgyhogy gyorsan találjunk ki nekem is egy címet…)
• végre szárad a két napja kimosott ruha.

Mellrákos voltam. Jaja, fél éve be voltunk csokizva mindnyájan, hogy akkor mi lesz, hogy lesz, de jelentem, láttam felülni, felállni, elindulni a kisebbik fiamat. A nagy szeretné megtanulni, hogy írja le a nevét – én tanítom, én foghatom a kezét. Már nem vagyok kopasz. Újra piszkálom a férjem, ha nem dobja a zoknit a szennyesbe.

A mellrákból ki lehet jönni.

Sokszor a nagyon csúnya helyzetekből is. A reménytelennek tűnőből is. A “nyakig-ér-és-lassan-elborít”-ból is.
Persze nem sétagalopp.

Sírással, fájdalommal és nagy kétségbeeséssel jár, mire az út végére érsz, és persze semmiféle hősiesség nincs benne: csinálni kell.
Aztán amikor megkapod, hogy ECOG: 0, az nem hangos, nem ünnepélyes, nem rózsaszín flitteres. Csendes. Szívet repesztő. Mindennél mélyebb, mindennél magasabb, mindennél elsöprőbb győzelem.
Nagyon kérlek, oszd meg Facebookon, a kolléganőddel, az anyósoddal, az akárkicsajjal. Nem csak októberben vizsgálunk mellet, nem csak akkor megyünk el szűrésre. Most is lehet. Bármikor lehet. Ne várd meg az októbert – fél év életet menthet!

Vigyázz magadra és csak semmi para: látod? LÁTOD? Már nekem is nő a hajam.

Ölellek,

Ági