– … és mától hivatalosan is szeretném megerősíteni, hogy valószínűleg a gyerek soha többet nem lesz egyforma zokniban. – mondtam tegnap az óvodában a fogadóórán.
—-
Vagy ha igen, az a véletlen műve. Az csak azért lehet, mert reggel, mikor álmosan és kócosan kiveszem a szekrényből a dobozt, véletlenül pont egyforma zokni akad a kezembe – méretben és színben is.
Annak a fatális véletlennek köszönhető, hogy az arcocska simogatása, a reggeli dédelgetés, a csendes szavak és a gyors arcmosás közepette valami manó pont EGY. PÁR. ZOKNIt. nyomott a kezembe.
Ugyanis ezen a ponton én ezt befejeztem. Két fiam van, az 4 kis láb, rengeteg színes zokni, amiknek sosem kerül elő a párja… és igen, lehettem volna gondosabb, vehettem volna egyforma sötétkéket, feketét vagy hófehéret (na jó, azt nem), és akkor nem lenne gondom, de…
… de nekem egyszerűbb volt a Lidlben és az Aldiban bedobni egy ötös csomag zoknit. Egyszerűbb volt a Tescoban a saláta mellé tenni, mert kell, mert fogyóeszköz, mert sosincs két egyforma, és azt gondoltam, hogy így kiválthatom a minden egyes reggel érzett keserűséget.
Azt a keserűséget, hogy megint nem sikerült. Hogy megint egy ostoba kis citrom sír a gyomrom helyén, hogy nincs a gyereknek egy pár zoknija, hogy jojózik a szemem a kazalnyi kis színes ellenség láttán, és mikor megörülnék, akkor kiderül, hogy csak hasonló, de ez nem a párja. Múlnak a percek, keressük a szekrényben, a mosásban, a lemez újra pörög és hangzik a „ezt nem hiszem el!!! hogy nincs egy árva, resveteg nyomorult pár zokni”, meg a „hova tetted, nem igaz, hogy nem tudod párban levenni” és persze emelkedik a hangerő, majd jön a „világ pénze nem elég arra, hogy neked zoknid legyen”.
Záróakkordként mindig csend, dohogás, „elkésünk”, „mármegint”, „mint a talált gyerek”.
Minden. Áldott. Reggel.
Én ezt nem szeretném csinálni.
Ó, a jó büdös francba, én ezt soha többé nem szeretném csinálni.
Vannak kisgyerekek, akiknek az anyukájuk összeszedettség és zokni ügyben sokkal jobban van huzalozva. Zoknipárosító génnel születtek, mindig van a táskájukban zsepi, nem felejtik el pontosan befizetni a zeneóvodát és persze tiszta a kocsijuk. Olyanok a szememben, mint a szuperhősök. Mintha az Oscar gálát nézném, és ámulnék a sok 34-es ruha láttán – gyönyörködve, elismerve, minden rosszindulatú irigység nélkül, de tudva, hogy ez nem az én kávézóm.
Én -ez már tisztán kiderült – nem vagyok ilyen. Másképp, máshogy, másban vagyok jó, és a maximum ezen a téren, amit el tudok érni, az az, hogy tiszta, esetenként vasalt ruha legyen a gyereken. Nekem nem megy csuklóból a tökéletes, nekem nem alapértelmezett a rendezett, nekem nem egyszerű ez a pontosság, pedig nagyon, nagyon, nagyon igyekszem, és azt hiszem, javulok is.
Ha ilyen vagy, nem vagy egyedül.
Itt vagyok én, és valószínűleg még nagyon sokan. Látlak, érezlek, tudom, az én reggelem is ilyen. És maszatos, tökéletlen, álmos, kócos. Könnyeket nyelős.
Felemás zoknis, szégyenkezős. Szemlesütős.
Pedig tudom, tudnám én ezt jobban is.
Nem, persze, hogy nem lesz meg az a rohadt zokni, de a mizériát /vulkánt /hurrikánt ki tudnám kerülni. Lehetne felemás zoknis, arcsimogatós. Nyugodtan mindigkésős. Történethallgatós, macskát megnézős, tornacucc elfelejtős. Telhetnének úgy a reggelek, hogy nem utálom és ostorozom már kora hajnalban magam valamiért, ami nem vagyok.
„Látod, milyen vidám a lábam ma reggel, Anya? Olyan, mintha beszélgetne egymással a narancssárga és a kék. Látod, milyen szép?”
Látom, Kisfiam, látom. Csak azt sajnálom, hogy eddig nem láttam.
