így könnyebb lesz
Ünnepeljünk!
Ünnepeljünk, mert olyan súlytalanul súlyos dolgokkal foglalkozhatok, mint a feng shui. Nincs háború,éhezés, nem kell menekülnöm, nincs veszélyben az életem, szóval a munka mellett fa függönykarnisokról és kagyló képkeretekről töprenghetek. Önmagában ez a fajta szó szerint vett létbiztonság is ok az ünneplésre, nem?
Ünnepeljünk, mert hamarosan 7 éve leszünk házasok Medvével. Nem mondom, hogy elröppent, azt sem, hogy nem volt veszekedés, sírás, nehézség és hogy mindig ő-rü-le-te-sen imádtuk egymást, de vagyunk, szövetségben vagyunk és szerelem is van. Akad. Na jó, elő-előtűnik a napi rutin mögül. Ó, kurvaélet, kit akarunk áltatni? – az évfordulók közeledtével megbeszéljük, hogy szeretsz? szeretlek! oszt jóvan.
Hét év. Rézlakodalom. A hagyomány szerint ami nem megy szét ekkorra, az marad, és lehet benne valami: maradunk.
Már ki is találtam (kinéztem Pinteresten, egy csomó ötlet van!), hogy mivel lepem meg Medvét – a réz jegyében.
Ünnepeljünk, mert 3 centivel ismét előrébb tudtam húzni a lábam a napköszöntő ászanasornál (ezért jó a bordázott jógamatrac, lehet látni a fejlődést), és megint -ha csak egy pillanattal is- de erősebb és hajlékonyabb lettem.
Ünnepeljünk, mert az Everness óta egy ilyen csodás angyalfüzér ékesíti a házunkat. Ragyogóra csiszolt hegyikristály a legalsó csepp, és úgy szórja a fényt, hogy öröm nézni.
Ahogy Budaházi Brigitta mondaná: Ünnepeld az életed! – és én megfogadom a tanácsát.
Nincs okom nem ünnepelni.
Egyszerűen nem értem,
hogy az István kórház/László kórház BÁRMELYIK nővérkéje miért tudja úgy megbökni a karomat, hogy semmi bajom, és miért van az, hogy BÁRHOVA máshova megyek, úgy szúrnak meg, hogy szétdurran a vénám?
Miért?
————-
Már csak két nap és kiderül, hogy akkor most mi is a helyzet a bordáimmal.
Jaj.
Nyiforgok össze-vissza, de nyilván nem jobb tőle.
Jaj.
Na.
Inkább akkor Pinterest:
Nem jobb.
Pedig próbáltuk hipnózissal is, és a létező legmegdöbbentőbb dolog felé irányított a tudatalattim? én magam? a hipnózismanó? mittudomén.
Mi a megoldás? Mi az, ami lehetővé teszi, hogy itt maradjak, felneveljem a gyerekeimet és utána még boldogan éljen nagyon sokáig?
Gimnáziumi tesióra villant be. Zöld póló. A régi Puma edzőcipőm. A gimi udvara, 100 m-es síkfutás.
Elhessegettem.
Majd általános iskola. Parkkör. Nyüzsgő gyerekek, köztük én. Futunk. Süti az arcunkat a nap, zöld minden.
Megint blokk.
Majd otthon, a coop felé vezető úton találom magam, a nagy réten, és egy kurva ronda kerti törpe közeledik. Nem ellenséges, csak leszarja, hogy mi van velem. Kérdezem, hogy mit tegyek, de hátat fordít. Távolodik. Kiabálok, hogy várjon, nagyon fontos.
Fuss. Ennyit mond.
—————
Lehet, hogy indirekt módon arra utal ez az egész, hogy fussak?
Utálok futni. A gondolatától is rosszul vagyok. Csoportosan még jobban utálok futni, utálom, hogy nem bírom, hogy nyígok, hogy nyöszörgök, mint egy hülyegyerek kábé az utca végénél.
Nem akarok futni.
Fusson a f@szom.
és mégis, mégis… megkérdeztem. Választ kaptam. Hülye lennék nem megpróbálni.
Jaj.
Hogy kezdjem???