Úgy néz ki, még mindig nem volt elég.
Hasznos tanács, hogy időről időre masszírozzuk végig a lelkünket, és találjuk meg a gombóckát.
Betartottam.
Aztán ugyanúgy, ahogy például a mellráknál is, több dolgot tehetsz: úgy teszel, mintha nem vennéd észre, vagy reménykedsz, hogy magától elmúlik (magától megváltozik a helyzet, fanfárok szólnak az égből és hirtelen HUSS, ottsevót-sosenem), vagy teszel valamit, hogy ne legyen ott.
Amit szerettem azt nem csinálhatom többé, de azzal, hogy azt kényszerűségből abbahagytam, a kis gombóc a lelkemben még nem múlt el.
Tartogattam.
Hátha megváltozik minden – de nem, és persze ez nem is meglepő.
Hátha jön helyette valami – de a törvény már csak ez: amíg nincs hely, nem jön semmi.
Hátha még húzhatom egy darabig – és itt elakadtam. Meddig? Meddig van még időm? Nem tudom.
Úgyhogy vettem egy nagy levegőt, és ugrottam.
… és megírtam az e-mailt.
Úgy fest, mindennek meg kell szűnnie, amit ismerek, és nem kapaszkodhatok tovább az ismerősbe, a biztonságosba, a kényelmesbe.
Be vagyok tojva? Be. Tudom, mi lesz? Nem. Van választásom? Nos, van,de élni szeretnék.
El kell engednem.
A gombócnak mennie kell.
Most kifájom magamból, aztán meg bátran, lobogó hajjal nézek a napfelkeltébe, mint Pocahontas.
Nem, területet nem szeretnék váltani: az online kommunikáció az én műfajom. De hogy hol és hogyan, azt majd hozza a jövő.
