Címke: rózsaszín napló

Egyszer, egyetlenegyszer

fordult meg komolyan a fejemben, hogy abbahagyom a kemót. A negyedig kemóra mentem, akkor -először és utoljára – Medve vitt, egyébként mindig apukámmal megyek. Nos, nem tudom, mi a szaron borult ki a bili, de valamin kiborult, valamit kifogásolt/javasolt/okoskodott, nyilván tiszta szeretetből, de nekem akkor nagyon csöndre lett volna szükségem. Nagyon nagy csöndre.
Emlékszem már, csak nyomta és nyomta és nyomta, hogy de kérjek beutalót a háziorvostól,de nem jó, hogy így köhögök, de magamra vessek, ha nagy baj lesz, de, de, de, bla, bla, bla -én pedig magamból kifordulva elkezdtem üvölteni, hogy álljon meg, álljon meg, mert én most itt kiszállok. Kiszállok, és nemhogy a kemóra nem megyek el, hanem én most ÖRÖKRE VILÁGGÁ IS MEGYEK.
És komolyan is gondoltam.
Az volt a baj, hogy kábé egy perc után már nagyon el voltam keseredve, és nagyon oda akartam bújni Medvéhez, hogy elpanaszoljam neki, hogy valaki mennyire köcsög volt pont aznap velem, de ennek nem sk értelme lett volna, hisz épp ő volt az.
Mindegy, sétáltam egy jót, aztán visszamentem a kocsihoz. Ott állt a kocsi, Medve csak ült benne, és peregtek le az arcán a könnyek. Olyan igazi taknya-nyála sírás volt.
– Kérlek, kérlek menj el, mert ha nem mész el, meg fogsz halni. És én nem akarok nélküled lenni. És a kicsiknek is nagy szükségük van rád. És nekem is.
Szavak nélkül öleltem át. Összekulcsoltuk a kezünket. És akkor elindultunk újra.
És ez mindig így van.
Mindegy, hányszor állunk meg, elindulunk újra. Ő meg én.

Nem volt benne levél.

Semmi olyan, hogy „Gyógyulj meg”, vagy „Sokat gondolok rád”, szóval semmi ilyesmi.

Ez volt a csomagban:

Egy bögre, két matrica (az egyiket már felragasztottam a mappámra), egy parfüm (ó, Te!!) és egy cuki kiskutya (ami totálisan érthetetlen, ugyanis akitől a pakkot kaptam, Mirandább a Szex és NY Mirandájánál. Ha már itt tartunk: I expected more from you…)
Mondanom sem kell, instant sírás (tudom, Évám, Te is többet vártál tőlem). 
A rák nem veheti el az emlékeimet. Nem, nem és nem. Mindig eszembe jutnak azok az esték, amikor a biztonság kedvéért két üveg pezsgőt tettem be a fagyasztóba munka előtt, mert tudtam, hogy bulizni/lánybúcsúra/válást ünnepelni mennek a lányok. Emlékszem a bérház gangján a hóemberre, amit együtt építettünk. Emlékszem minden késő estébe nyúló beszélgetésre, csendre, ölelésre.
A rák nem veheti el az önbizalmamat. Na jó, egy kicsit. Úgy értem, ki az a hülye, aki szívesen mutogatja a felpüffedt, kopasz fejét a nagyvilágnak? Senki. Én sem. De nem bújok el, nem zárkózom be, és nem tagadom meg önmagam – most ez vagyok én. És bízom magamban, hogy majd minden faszagányos leszés kimászok ebből az egészből. 
Nem veheti el a reményt. Tényleg nem. A reményt egyébként amúgy sem lehet elvenni senkitől – az vagy van, vagy nincs. Olyan, mintha  mindig keresnéd a pislákoló fényt az alagút végén. Van, aki szerint mindig ott van. Szerintem is. Az alagútnak ugyanis mindig két vége van. Barlangba meg nem megyünk be. (Primitív hozzáállás? Lehet. De ha alagútnak képzelem, akkor NEM OPCIÓ, hogy zsákutca. Mindig van vége. Mindig van másik oldal. MINDIG.)
Nem veheti el a szerelmet. Medve csupán annyit kért valamelyik nap, hogy feküdjek mellé. Elegánsan helyet adott maga mellett (pondróhernyómódjára félreavászkodott) én pedig melléfeküdtem kiskifliben. Átölelt. Sóhajtott. De jó így. Szeretlek. Tudom. Én is. 
Körülöttünk pedig megszűnt a világ.
Nem veheti el a barátságot. Nem is tudom, honnan közelítsem meg a dolgot. Vagytok.Vagyunk. Jöttök. Megyek. Jó szó. Puszi. Hiányzol. Te is. Szólj. Szólok.
Van olyan, amikor szavak sem kellenek. 
Egy ilyen csomagba sem. 
És -talán- a válaszban sem.
Évám, 
.
Kategóriák
alma meg a fája

B-ügynök beteg

Forró a kis homloka, nem használ se a nurofen,se a homeopátiás golyó. A germicid kúp (az atomágyú) még várat magára, de nem lesz egyszerű az éjszaka.
Itt fekszik mellettem, szuszog, néha felriad, akkor belekapaszkodik a kezembe és nyög egyet, majd alszik tovább. 
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy csupán aggodalom van bennem. Nem, van egy naaaagy adag büszkeség is, hogy ennek a csodás, majdnem 4 éves cirmos hajú legénykének én lehetek az anyukája. Hogy én hallhatok olyan életbölcsességeket, mint
„most beteg vagyok, anya, mint egy kis szárnyaszegett tirannoszURUSZ reSZK” (említettem már, hogy kitört a dínó-láz? nem? akkor most mondom)
„jól van, megeszem még azt a falatot, hogy olyan nagy fejem legyen, mint apának” (nyerítettem a röhögéstől)
„Gelgőke, te kis HUNCUT VITÉZ, már megint a TILOSBAN SETTENKEDSZ?”
… és így tovább. 
Most azonban gyanúsan jó: megissza a gyümölcslevet, lenyeli a szuszpenziót, nem ellenkezik, nem pöröl, nem magyaráz. 
Csak elesett, és keresi az anyukáját. Pont úgy, ahogy én fogom az enyémet egy hét múlva, az 5. kemó után.

Tyű, rengeteg levelet kaptam

Köztük sok egyformát, azokra itt (és így válaszolok)
Hogy bírja a férjed?
Nem tudom. Úgy értem: nem hisztériázik, nem óbégat, hanem teszi a dolgát. Mindig ott a válla egy kiadós sírásra. Ezerrel átveszi a feladataimat. Olyan, mint egy kőszikla. Makacsul, konokul ismételget, hogy nem lehet baj.
Ugyanakkor éjjel sír az alagsorban. Ideggörcs van a lábában. Fáradt, aggódik, kimerült. Sokszor kérdezem magamtól, hogy én mit tennék a helyében, és mindig arra jutok, hogy valószínűleg

  • nagyon sajnálnám magam,hogy ilyen tehetetlen vagyok
  • óbégatnék, mint a fába szorult féreg
Szóval lássuk be, szarabbul viselném, mint ő.
Milyen egy kemoterápiás kezelés?
Gyakorlatilag egy egyszerű infúzió. Bemegyek, vesznek egy kis vért, azt kiértékelik (kb. 20 perc). A papírral átbattyogok a dokihoz, aki vagy egy bunkó állat (hallottam már ilyet más kórházból átjött betegektől) vagy egy szuperhős (mint az én dokim). Ő mond néhány bátorító szót (nyilván, mert ő a szuperhős verzió), majd kapok egy pecsétet a lapomra, hogy indulhat a felhőtlen móka-kacagás-duhajkodás-ereszdelahajam. 
Azzal a papírral bemegyek a kezelőbe, kiválasztok egy szimpatikus széket (olyan, mint egy pedikűrös szék, vagy mint egy kozmetikai kezelőágy), és beülök. Majd jön egy nővérke, aki elmondja, hogy mennyire jó a szemöldöktetoválásom beköti az infúziót, mire cserébe én lefotózom a macskás géllakkját a macskamániás tesómnak hálásan nézek.
Utána jön a fekete leves: undorító vegyszerszag árad szét a számban, és elindul a buli.

Dühös voltál, amikor kiderült?
Nem. Inkább kétségbeesett és szomorú. Meg nagyon meglepődtem: a családban senki nem volt rákos, nálunk ez nem volt a palettán.

Meg fogsz halni? (igen,tényleg kaptam ilyen kérdést)
Na most jönnének a panel válaszok, hogy „Isten útjai kifürkészhetetlenek”, „mind meghalunk, csak kérdés, hogy mikor – hahahahaha”, „sajnos benne van a pakliban”. Mondhatnám, hogy esténként, mikor elcsendesedtek a gyerekek, azon gondolkodom, hogy mennyire jó, hogy ők vannak nekem, és milyen jó, hogy velük lehetek. Hogy nagyon sokáig szeretnék még velük lenni.
Hogy sokszor eszembe jut a Pál utcai fiúk vége:

És másnap, mikor az egész osztály néma, ünnepies csöndben ült a helyén, és Rácz tanár úr
komoly léptekkel, lassan, ünnepélyesen ment föl a katedrára, hogy onnan a nagy csöndben halk
szóval emlékezzék meg Nemecsek Ernőről, és felszólítsa az egész osztályt, hogy holnap
délután három órakor valamennyien fekete vagy legalábbis sötét ruhában gyülekezzenek a
Rákos utcában, Boka János komolyan nézett maga elé a padra, és most először kezdett
derengeni egyszerű gyereklelkében a sejtés arról, hogy tulajdonképpen mi is az élet, amelynek
mindnyájan küzdő, hol bánatos, hol vidám szolgái vagyunk.
Mindezeket mondhatnám. De inkább azt írom le, amit legszívesebben válaszolnék:
kurvára remélem, hogy nem!!!

Újabb két teszt – meg egy ÓRIÁSI baklövés

Egy nagy szerelem és egy ehhez még nem vagyok elég öreg érett – ez a mai parfümszimatolás eredménye.

Nem vagyok profi. Nem tudok ámbrás és szantálos jegyekről beszélni, no meg ez nem is egy parfümblog, így úgy írom le, ahogy tudom:

Christian Dior Hypnotic Poison:

Talán 10 éve találkoztam ezzel az illattal először- és utoljára. Egyértelműen egy akkori ismerősömhöz kötődött ez a parfüm, tolakodónak, túl édesnek, extravagánsnak éreztem. És nem a jó értelemben.

Soha többet nem nyúltam hozzá.

Máig.

Csiszicsaszikiribiri állat. Nagyon meleg illat. Olyan vaníliás-mandulás, de mégsem vattacukros: simán el tudom képzelni télire.

Az ehhez még nem vagyok elég érett pedig a Guerlain Samsarája: ez az a parfüm, amit csak óriási bizsukkal tudnék elképzelni, és leginkább abban az érában, amikor 128x néztük meg egymás után a Bumerángot/Több mint testőrt. (Ha nem tudod, miről van szó, akkor sajnos túl fiatal vagy, így kénytelen leszek utálni téged).

…………………………………………
Térjünk rá az óriási baklövésre: természetgyógyásznál jártam. 
Már akkor gondolhattam volna, hogy valami nem oké, amikor nem mutatkozott be és nem fogott velem kezet.
Roppantul sietett: vegyem le a fémet, cipőt, zoknit,lépjek rá a két fém bizbaszra (jó, ő nem abizbasz kifejezést használta).
Levettem, ráléptem, ő belemártotta a biorezonanciás gép fém „tollát” egy olyan kis pohárba, ami
1., pálinkás pohár, az oldalán vastagon vízkővel borítva
2., más csak nagyon kevés, állott vizet tartalmazott („rég nem voltam itt”).
és indult a menet: én megfogtam a bal kezemmel azt a fém rudat, a lábaim a fém pedálokon, ő pedig a középső ujjam mellett kezdte el böködni azzal a vízbe mártott tollal.
Pillanatok alatt elérkeztünk a megoldáshoz. Nem, így nem jó: A M-E-G-O-L-D-Á-S-H-O-Z. Gombám van (nos, orosz akcentussal gjooombája ván).
És a gjooombám okozza a rákot, és szjana széjjel terjedt a gjoomba a njirokrencerbe, és ez nágy báj.

A kjemoterápija nyem ásznál.

Egy pillanatig nem zavarta, hogy a gomba tesztem negatív lett és nincs a nyirokban semmi sem. Ő nem ért rá a tényekkel foglalkozni . Annál sokkal fontosabb dolga volt.
Merthogy -megállapította az körömágybőröm böködésével – a másik oldalon is van rák. És nagyon sok rákos sejtem van. És erre – szemmel láthatóan-  CSAK olyan szerek jók, amiket MLM rendszerben forgalmaznak, és ezekben a rendszerekben ő tag. (tiszta mázli).
A májam jó (folyamatosan ugyanazt a pontot böködte azzal a koszlott vízbe mártott fémizével), és a tüdőmben sincs áttét (nyilván nincs, mert azzal kezdtem, hogy nincs áttétem). Ne aggódjak, majd ő meggyógyít – alkalmanként 14.000 Ft-ért. De az első alkalom (ez a kemény 20 perc, ami alatt 4x kirohant a szobából a többi beteg szarait intézni és kétszer újraindította a nem működő laptopot) 19.000 Ft. Az a baj, hogy húszezresből nem tud visszaadni, de majd a legközelebbiből levonjuk.
Kiléptem, és vertem a fejem a falba: egyrészt megtudtam, hogy csak egy ember van az univerzumban, aki segíthet nekem (jaj, csak nehogy baj érje), másrészt pedig ebből a húszezresből pont meg tudtam volna venni a Hypnotic Poisont (ez jobban fájt.)
Na megyek húslevest enni, meg kiheverni ezt a sámán-pöcsköszörűt. Ehhh…

Kérlek

Már csak pár nap van hátra ebből a hónapból – októberből – ami a mellrák elleni küzdelem hónapja.

Tudom, ez Téged nem érint.

Engem sem érintett. Végülis normális vagyok, senki nem volt rákos a családban, tök jó fej vagyok (muhhahha), jó szociális körülmények között élek és iszom a védőitalt, ha bulizni megyek (vodka).

Teljesen normális az életem.

Férjhez mentem, gyerekeim lettek, de megmaradt a körömlakkom. Nem fordultam ki magamból, továbbra is üvöltve hallgattam a zenét a kocsiban és arról ábrándoztam, hogy egyszer olyan derekam lesz, mint egy Dizni hercegnőnek.

Viszonylag egészséges kaját főztem, titkon csempésztem haza a méregdrága új csizmát és becsülettel eljártam a fogorvoshoz is – mondtam már, hogy tök normális, átlagos életet éltem?

Így nem érintett a rák.

Nyilván elmentem rákszűrésre, de pl. simán átlapoztam a kuponakciónál a „törődjön az egészségével: mammográfia x forintért” cuccokat és inkább megnyitottam a „Prada napszemüvegek hihetetlen áron” bejegyzést. Hisz végülis a szememet óvni kell az UV ellen, nem? De:))

Tudtam, hogy vannak olyanok, szegénykéim, a MÁSOK, akik mellrákosak lesznek, de ők a KIVÉTEL, én meg -ugye- átlagos vagyok, úgyhogy engem ez nem érint.

Mondom: NEM ÉRINT.

ŐK azok, akik mellrák ellen menetelnek rózsaszín pólóban, akiknek gyűjt az avon és akik… na mindegy, a lényeg, hogy ők nem én.

RÁBASZTAM.

Így, csupa nagybetűvel.

Pofára estem, rákapáltam, megszívtam… soroljam még? Érted már?

Bele se merek gondolni, mi lett volna, ha valaki nem ülteti el a fülemben a bogarat, hogy menjek el szűrésre. Egy-két hónap,és menthetetlen vagyok.

Nem, azt hiszem még mindig nem érted: fogd fel végre, hogy ugyanolyan vagyok, mint Te.

És megtörtént.

Igen, én sem hittem volna, hogy ez velem megeshet.

Igen, azt írtam, mázlim van: ha fél évvel később szánom el magam, már valszeg menthetetlen lennék.

Így is kemény, de bizakodó vagyok.

Nagyon.

Kérlek menj el szűrésre. Kérlek. Értsd meg, hogy fontos. Nem a másokkal történik ez a fos meg, hanem velünk, nőkkel.

És még egy dolog: kérlek, kérlek mutasd meg ezt a bejegyzést a kolléganőidnek. Legyen ez a havi jócselekedet: küldd el a linket. Őket is várják haza. Engem is. Mindannyiunkat.

Engem pl. ők…

… és igen, jól látod Barnus szemében. Érti, pontosan érti, hogy mi zajlik. Még akkor is, ha nem mondjuk.

Kategóriák
alma meg a fája

Hétvége

Anyu itt volt, úgyhogy végre igazán tudtam pihenni és rendeztem a gondolataimat is.

Három hónap. Három hónapja vagyok rákos – és nem, már nem fáj leírni.
Nem rettenetes, nem szörnyű és nem érthetetlen: tisztán látom (látni vélem), hogy mi okozta.

És dolgozom. Keményen dolgozom, hogy jobb legyen.

Na jó, ez így nem teljesen igaz.

Keményen dolgozunk, hogy jó legyen. Az egész család. Valahogy mindenki azt nézi, hogy mit rontott el, és tudván, hogy megváltoztatni már nem lehet, inkább igyekszünk elsimítani a múltat, újraírni a jelent és ezáltal új vágányra terelni a jövőt.

Én személy szerint nagyon jól haladok bizonyos területeken: kevesebb munka, kevesebb stressz, kevesebb kontroll, több szabadidő. Több nyugalom.

… és van még mit javítani ezekben a témákban: sport (a „van mit javítani” megfogalmazás itt nem érvényes. a „rohadtul nem állok sehogy” igazabb), táplálkozás/diéta (itt még nagy kérdések vannak bennem).

De nem ma. Ma pihenés van. Olvasás. És egy kézműveskedő, ollóval ügyesen vágó Barnabás:

5 perc a semmiből -Levél

Szia Ági!

Szeretném elkérni a radiológus doktornő számát!

Köszi,

XY

…………………..
Ennyi, nem több. Nem kell magyarázat, körmondat, litánia, ingyombingyom, csak ennyi, és az, hogy elmész, és megvizsgáltatod a melled. Nem lesz drága, ígérem, asszem 10.000Ft a vizsgálat ott, ahova én mentem, és NAGYON jó a doktornő. Írj nekem nyugodtan a haromhonap@gmail.com-ra.
Tegnap volt 3 hónapja. 
Nem, én sem gondoltam volna, hogy én leszek a 
  • „mások”, akivel megtörténik
  • „ki gondolta volna?”
  • „szegény kis teremtés, hisz olyan fiatal”
de megtörtént. Három hónap – én pedig életemben nem éltem még ennyit…
Október van, a mellrák elleni harc hónapja.
…és igen. Van még tagfelvétel a csapatomba. Ott leszek 13-án a sétán. 

Elgurult a gyógyszerem

Tessék, íme, van ilyen, nincs mindig kolbászból a kerítés: hülye vagyok. Annyira megbénít a félelem és annyira érzem minden sejtemben a pánikot, hogy hülye vagyok, de nem kicsit, nem felszínesen, hanem TELJESEN és TOTÁLISAN idegbeteg.
Kiakaszt a legkisebb nesz is, nincs türelmem semmihez, egy komplett függönyt téptem-vágtam szét, mert nem úgy sikerült a felhajtás, ahogy terveztem, aztán bementem sírni a gardróbba.
Ordítok Medvével, piszkálom (jaj, ez a legszörnyűbb) a gyereket: pakolj össze, szépen ülj, ne zörögj már…
Nehéz. Nagyon-nagyon nehéz most nekem.
Nehéz. Nagyon-nagyon nehéz most velem.
Kategóriák
alma meg a fája

Van, aki játékbabát öltöztet.

Műanyag csavarkulccsal játékautót szerel. Kinyitja a könyvet és úgy tesz, mintha laptop lenne, és ő lenne a fontos ember a cégnél.
Van, aki doktorosat játszik, vagy tanítja a játékmackókat. 
Az én gyerekem hányósat játszik.
Kicsi kezét rátapasztja a szájára, elrohan a vécéig, ott öklendezik és mosolyogva visszajön.
Én pedig darabokra hullok, és olyan fájdalmat érzek, ami sokkal szarabb annál, amit a kemó valaha okozhat.