Pénteken még egész jó volt a helyzet: délutánra összekapartam Barnabást, hogy az ovis évzárón ott tudjon lenni, és ismét elámultam, hogy így is lehet óvodát, oktatást, gyereknevelést. Bámulatos, hogy egy órás műsort ilyen kicsi gyerekekkel, ilyen flottul és ekkora szeretettel le tudnak vezényelni!

Éppen vége lett, amikor ránéztem a telefonomra, és a “nem értem oda, mert leállt a kocsi, vontatni kell” üzenet fogadott.

Szürkebarát kinyúlt.

Gyorsan a kocsiba be, haza, gyerek ki, anyu hála az égnek épp nálunk, mi ketten el, elvontattam Medvét a szerelőig. A harmadik kanyarban szakadt le a kipufogóm, úgyhogy a két beteg kocsival leparkoltunk, ekkor még megpróbálta beindítani a Land Rovert Ádám, hogy na akkor hátha, de nem, sőt, még egy hangos ccccsssszzzzz kíséretében leeresztett a kerék is. Vége a guminak is.

Szombaton Gergő magára rántotta a fürdőszoba szekrényt, itt erősen térdre estem imádkozni, hogy nem halt meg, ugyanis körülötte sebbenzin, alkohol, hidrogén peroxid csapódott a földnek, és az ajtó fogta meg a szekrényt, hogy ne lapítsa szét a gyereket.

Délután fejjel nekiesett a lépcsőnek, este pedig az én lábamat csípte meg egy pók: ödéma, lilulás, minden.

Vasárnap Könyvhét, Barnabással mentem, de egész jó volt, nyugodtan tudtam dolgozni, nagyon rendesen viselkedett, nem volt vele semmi baj, szerintem érezte, hogy ez több kettőnél már.

Úgyhogy most a rendkívül sportos, túraautó hangú Imrével járunk, és talán már holnap mennek a gyerekek oviba-bölcsibe, én pedig dolgozom, dolgozom, dolgozom.

Szuper volt egyébként, mert találkoztam a kiadómmal is, átbeszéltük a dolgokat, elmondtam, hogy haladok és egy biztató mosoly illetve egy “ahogy az angolok mondanák, take your time, dear” volt a válasz.

Ezt a nyomás nélküli hozzáállást nagyon de nagyon szeretem.