Nem vágyam a fehér homok. Ha valamire nagyon sok pénzt szórhatnék el, az inkább bútorok, európai városok és éttermek lennének, de a kókusz, a pálmafák, a hajóutak nem igazán dobogtatják meg a szívem.

Már a bútorok, városok és éttermek sem.

A hangyák. Na az a valami.

Nézni, ahogy felfut a betonkerítés aljára, ahogy eltűnik a résben, aztán átmászik a gerendára, aztán megpihen. Elbújik. Visszajön. Kijön még egy hangya, és megállnak. Nem csinálnak semmit, csak mennek körbe-körbe, hosszú percekig.

Ez a boldogság nekem. Ezek a hangyák ugyanis Barnabás óvodájának a kerítésére másztak. Amíg látom őket, addig várok a gyerekre. Én várok a gyerekre. Átfordíthatom a babakocsi kupoláját, hogy ne süssön Gergő szemébe a nap, hallgathatom a tányércsörgést, várhatom, hogy észrevegyen, hogy megöleljük egymást, hogy elmenjünk fagyizni.

Érezhetem, hogy átmelegszik a haja a napsütésben.

Láthatom.

Élhetek.

Velük.

És a “velük” az a hely, ahol mindig-mindig lenni szeretnék.