5 perc a semmiből – utolsó

Utolsó kemó, utolsó fagyos reggel, utolsó sorszámtépés, vérvétel – minden utolsó. Augusztus közepe óra egy élet fordult meg, egy világ hullott szét és épült/épül valami nagyon szép a romokból.

Még megtörten, még tele kérdéssel, még egy nagy fejezettel előttem, de egy gyötrelmessel már a hátam mögött – ÉLEK. Remélek.

Fájt, nagyon fájt. Féltem nagyon, féltem, hogy elveszítem őket, féltem, hogy nem maradhatunk együtt. Aztán megtanultam sok dolgot – részint, hogy tőlem függ, rajtam áll, bízhatok, küzdhetek. Megtanultam, hogy mi az igazi szeretet, barátság, önzetlenség.

Most tanulok élni.

Megcsináltam.

Sosem sírtam a kezelések alatt – durranhatott véna, körbejárhatott a halál, mardoshatott a fájdalom- és a nővérkék látták. Azt hiszem,becsülték – mindig volt egy drukk, egy mosoly, egy jó szó.

Hát, Drágáim, Isten veletek!:)

Nagyon sírtam, amikor kijöttem. Oké,ez így nem igaz: hangosan zokogtam apa vállára borulva.

Kifújtam az orrom, visszanéztem a terembe, ők integettek és nem csak az én szemem volt könnyes.

—————-

Még hányok (innen üzenem mindenkinek, hogy a paradicsomos tészta iszonyú szar kihányva, a hurka és a mézeskalács egész jó, a tejes cuccok viszont rettenetesek), de ez már a vége.

A vége, a legeslegvége.

Jöhet a sugár.