Utolsó kemó, utolsó fagyos reggel, utolsó sorszámtépés, vérvétel – minden utolsó. Augusztus közepe óra egy élet fordult meg, egy világ hullott szét és épült/épül valami nagyon szép a romokból.
Még megtörten, még tele kérdéssel, még egy nagy fejezettel előttem, de egy gyötrelmessel már a hátam mögött – ÉLEK. Remélek.
Fájt, nagyon fájt. Féltem nagyon, féltem, hogy elveszítem őket, féltem, hogy nem maradhatunk együtt. Aztán megtanultam sok dolgot – részint, hogy tőlem függ, rajtam áll, bízhatok, küzdhetek. Megtanultam, hogy mi az igazi szeretet, barátság, önzetlenség.
Most tanulok élni.
Megcsináltam.
Sosem sírtam a kezelések alatt – durranhatott véna, körbejárhatott a halál, mardoshatott a fájdalom- és a nővérkék látták. Azt hiszem,becsülték – mindig volt egy drukk, egy mosoly, egy jó szó.
Hát, Drágáim, Isten veletek!:)
Nagyon sírtam, amikor kijöttem. Oké,ez így nem igaz: hangosan zokogtam apa vállára borulva.
Kifújtam az orrom, visszanéztem a terembe, ők integettek és nem csak az én szemem volt könnyes.
—————-
Még hányok (innen üzenem mindenkinek, hogy a paradicsomos tészta iszonyú szar kihányva, a hurka és a mézeskalács egész jó, a tejes cuccok viszont rettenetesek), de ez már a vége.
A vége, a legeslegvége.
Jöhet a sugár.
5 hozzászólás
Büszkék vagyunk Rád!
2013-12-12 at 21:53Annyira nagyon orulok! Csak igy tovabb!
2013-12-13 at 06:56Kardot ki, előre!!!!
2013-12-13 at 14:18Ez az! Jól csinálod!
2013-12-13 at 15:21[…] Már csak állok, mosolygok és kicsit úgy vagyok, mint az utolsó kemó idején. Mikor annyira próbálod, hogy a szír jó legyen, hogy már a mézeskalácsot is azért eszed, mert az jó kihányva 😀 […]
2017-12-04 at 18:57