Na az a nap tegnapelőtt volt.

Jelentem, a magyar óvodarendszernek köszönhetően 3 és fél hónapja van velem itthon a gyerek. Nem vihettem óvodába, mert kistestvére van.

Mikor elmentünk az óvoda udvara mellett a játszóra, sírt, hogy be akar menni, nem lehetett.
Akkor sem, ha ott állok a kapuban.

Akkor sem, ha mindenki ismeri és összevont csoportok vannak.

Akkor sem, ha még az épületbe sem kell bevinni, mert ott az anyja a kapunk kívül, és hazaviszi.

Nem és nem és nem.

Úgyhogy maradtunk egymásnak.
Persze, játszóház meg játszótér, szakkör meg játékdélután, de az nyilván nem olyan.

Gyűrtük egymást éjjel-nappal, naphosszat. Munka alatt, este.

Szenvedtünk mindketten.

Veszekedtünk, nyűglődtünk, borsot törtünk egymás orra alá.

Aztán valami elpattant bennem a kocsiban és a 98. nap nonstop vinnyogása után elkezdtem ordítani.

Hogy elég volt. Hagyjon egy kicsit békén. Nem sokat, egy lélegzetvételnyi szünetet kérek. Nézőközönség nélküli pisilést.

AnyaANYAANYAAAAAAAAAAAAA mentes indexelést. Egy. Kis. Csendet.
Hogy KUSS legyen már, összesen 3 percre.

Hogy ne kelljen a semmin vívni.

És akkor megálltam.

És kinyitottam (feltéptem) az ajtót, és mondtam, hogy gyerekem, itt és most két választásunk van.

Az egyik, hogy továbbra is veszekszünk. Mert kérlek , és nem csinálod (vedd fel a zoknid, ne dugj szőlőt az orrodba, ne mássz fel a játszóház tetejére), vagy mert hiába kérlek, csinálod. (ugyanez. megközelítés kérdése.)

Kiabálunk.

Harcolunk.

Úgyhogy ez nem megy tovább.

A másik lehetőség, hogy megfelezünk egy almát és helyrehozzuk ezt a szart. És van egy tervem.

Nos, van nálam egy nagyon nagy láthatatlan zsák, amibe bele tudjuk tenni a haragot. A nyűgösséget, a félelmet, a betegséget. A kiabálást, a hisztizést, a szófogadatlanságot.
Beleteszem a zsörtölődést, a ciccegést és a “most azonnal”-t. Tedd bele a “de anyaaaaaaaaaaa”-t, a “nem akarom”-ot és az “akarom”-ot is.

Megvan?
 Jó.

Akkor kötök egy csomót a tetejére, majd egyszerűen kidobjuk itt é most az autópálya mellett. Jó messzire. És most ugrás be a kocsiba, hagyjuk el a pihenőt, induljunk a hazavezető úton és teli torokból üvöltsük a Maugli zenéjét.

Mert megkönnyebbültünk, mert nagy csomagot hagytunk itt, mert nagyon nyomasztó volt és mert nagyon sokat sírtunk miatta.

Menjünk.