még mindig tart, de a cukorral és a liszttel csúfos kudarcot vallottam: fagyizni voltunk ma.

Jelzem, hogy már nem az a srác készíti a fagyit, aki eddig. Biztos, hogy nem. Cukorszirup, művi elrendezés, ordító színek és harsogóan természetellenes íz – ezekből pedig elég volt egy fél gombóc, és a többi ment a kukába. Medve ugyanígy. Mármint nem ment a kukába, hanem kidobta ő is a fagyiját.
This is the end of an era.

Pénteken nagyon rossz napom volt, nagyon hajtós, nagyon stresszes: mire az esti találkozóra értem, már egy bő fél órás bömbölés mögöttem a kocsiban. Bután is éreztem magam, végig kaparta a torkomat a sírás, de találkoztam a többi melldagis csajjal – újakkal is, és olyanokkal is, akikkel intenzíven tartom a kapcsolatot egyébként is.

Szombaton zeneórára vittem Barneszt: pont annyi volt, ami jó volt még neki, és pont annyira fáradtunk el, hogy legszívesebben már délután lefeküdtem volna aludni.
Este szuper meglepit kaptam, külön posztot érdemel, annyira klassz, el sem hiszem, hogy milyen lehetőséget hozott a Sors (meg egy Fiat Seicento, ha jól láttam:))

Kérdeztétek a lelki okokat, az annyira összetett, hogy még nem is tudom, honnan kezdjem el írni, de ígérem, hogy megírom. Nyilván nem a teljes igazságot, hisz van olyan, amit megtartok belőle magamnak,de annyit mindenképp, hogy egy átfogó képet kapjatok arról, hogy milyen dolgok vezethetnek odáig, hogy az ember egy fasza karfiolt növesszen a mellébe.

Hangoskönyvet hallgattam délután: Bagdy Emöke Pszichofitness című könyvét, és… klassz. Érdekes. Ha megszokod a hangját (20 perc), utána már nem annyira fura, hogy beszél hozzád valaki (na jó, de), de amiket mesél, az nagyon érdekes, értelmes, PRAKTIKUS(!!).

Együk ki a fagyasztót projekt: megy, megy, még mindig megy, és még mindig majdnem fullon van. Holnap gombafejeket sütök (nyilván a gomba új szerzemény), illetve Gerusz mester kap némi sütőtököt egy kis túróval (basszus, hogy szalad az idő, már itt tartunk).