megvolt a fotózás és minden percét élveztem.

Nagyon.

—-

Mindent összevetve nagyon szuper hétvége volt: gyerekek anyunál, én pedig  rengeteget pihentettem a lábam, de tök jól haladtam a minden más dolgommal is.
Sok dolgom volt ugyanis – pihennem kellett, sokat pihennem. Bicegni-lődörögni a Könyvhéten. Inni egy kávét, meccset nézni, aludni.
Jéghideg fehérbort inni, barackdarabkákkal.
Olvasni és álmodozni.

Beszélgetni, odabújni.

Egy kicsit Nyuszkónak, Áginak, barátnőnek lenni, nem pedig anyának, kajaellátónak és munkatársnak.

És újra előkerültek az ecseteim is…

Kell azért ahhoz egy jó adag roséfröccs bátorság, hogy egy ilyen mell-ügy után az ember új melltartót vegyen magának.

Munka, majd Premier Outlet, séta. Hosszas séta. Nadrág Medvének. Séta. Ing Medvének. Séta.

Medve el valami harapnivalóért, én be az első fehérneműs üzletbe, de nem jó, csupa csipke, merevítő, habos álom, párnás csoda, tiszta stílus, szex, érzékiség.
Ennek a közepén állok én – és az elmúlt egy évem.

A csonka mellem. A megtépázott, cafrangosra szakított életem. A testem, a lelkem, a világom. Nőiességem, női mivoltom. Kopaszon. Kinyúlt pólóban. Fájdalmak közepette.

Potyogtak a könnyeim.

Kerestem egyet, egy olyat, ami jónak tűnt, és elkullogtam a kasszához.

—-

Aztán magam előtt láttam a férjem szemét.
Hogy szeret. Hogy büszke. Hogy ölel, hogy szépnek lát, hogy mosolyog.
A gyerekeimet. Hogy itt vagyok, hogy odabújnak, hogy a mellemre tudják hajtani a fejüket.

—-

Kasszától el, látni akarom.

—-

Próbafülke. Szar fények. Megtörlöm a szemem, hogy lássak.

No igen. Be van horpadva. Nem vészes. Rózsaszínes a heg. Még furcsán kemény az egész, de ez nem csoda, meggyötörte a sugár.
Felveszem az új melltartót.
Nem szorít, nem nyom, odasimul. Érzi, érzi, hogy most szeretnie kell engem. Összekapcsolom, igazgatom. Hát itt vagyunk.

Megvagyunk. Höhö, szó szerint.

Kibírtam.

Ki a kemót, a műtétet, a félelmet, a sugarat, a… mindent.

Diadal ez, diadal a javából.

Triumph – esik le.

És valóban az. Diadal.

És akkor elnyaltam. Mentem a kapu felé, elsötétült a világ, magam alá fordítottam a bokámat, majd ráestem mindkét térdemre. Remegtem a fájdalomtól, mikor magamhoz tértem. Már csak azért is, mert egy kurva nagy komondorunk van, aki egy pásztorkutya, és mivel nyitva volt a kapu, ő ráült a hátamra, hogy nehogy valaki kilopjon.

És akkor Medve kijött, és betámogatott, és lepucoltuk a sebemet, és én elindultam vissza a kocsi felé, és elmentem a dolgomra.

És délután hazafordultam, mert már csillagokat láttam a fájdalomtól.

És akkor elhatároztuk, hogy bemegyünk a kórházba. Ehhez a művelethez medve előkotorta a saját gerincsérves mankóit, amivel Barnesz elkezdett játszani, majd ráejtette a lábamra.
Akartam enni egy kis gombalevest, de nem tudtam odaülni az asztalhoz, úgyhogy kitaláltam, hogy megiszom tányérból. És akkor belefolyt a gombaleves az ölembe, bele a nunámba, átázott a szoknyám.
És akkor átöltöztem, és Medvére várni kellett, és leültem vissza a kanapéra.

És akkor kiderült, hogy basszamegakurvaélet, beleültem a maradék gombalevesbe. De nem vészes.
Irány a Flór Ferenc, onnan átirányítanak az Uzsokiba. Gombaszagom van.

És akkor Dolce&Gabbana Light Blue – Escape to Panarea.

És akkor megálltunk, és bementünk, és a sürgősségi az épület másik oldalán van.

És tetanusz, és térdröntgen, és mitől ájultam el.

Hát, keveset ittam, meg fél éve volt kemóm.

Neurológia.

Neurológia a lófaszt, egy csomó teszten vagyok túl, minden faszergányos, megyek haza az 1 éves és a 4 éves gyerekhez, meg egyébként is, meccs van.

Szóval nyugi, nincs gáz, rák volt. Jó, de alá kell írnom a papírt, ha visszajöttem a röntgenből. Nem hiszi, h törés, de a porccal lehet valami szar.

Húzzam fel a szoknyát, hogy a tetanusz, de valami ráragadt a fenekére, de leesett, miaz, agomba, felvenné a gombámat? Nem tudok lehajolni, adjacsak, kidobom szívesen.
Nálunk tegnap főzött a feleségem gombalevest, de látom van baj bőven, haha.

Haha.

Röntgen.

Nem tört.

Leültem Medve mellé.

Révületben volt a félelemtől, az aggódástól, de rácsapott egyet bátorítólag a térdemre, hogy nem lesz semmi baj.

Nem, bazdmeg, eltörted a térdemet. Most.

De nem.

De papírok, aláír, hazajön, puszi, vigyázzonmagára, igyonfröccsöt.

Vodka.

Csak az a biztos.

Nem így hangzott szó szerint. Be volt bugyolálva és tele volt szeretettel, de akkor is…:

“Annyit jársz kontrollra, mintha keresnéd, hogy mikor buksz le. Mintha keresnéd, hogy mikor akadsz fenn a rostán.
Nem voltál jó passzban ezen a tavaszon, Ági, és féltem, hogy a csontszcinti lesz a bukta.”

Nem vagyok felkészülve a halálra. Félek, hogy elveszítem a szeretteimet. Nem tudok “live in the moment”, meg minden napot teljes egészében megélek, mert a jelenazittésmost van élni.
Néha hideg van és sötét. És mosógép-beindítás meg számlaírás. Vécépucolás és sorban állás az auchanban.
Elfutnak, elfolynak a napok, amikor Peruban kellene koktéloznom és játszóházban mosolyogni a gyerekeimmel.

Mi lehet az, ami miatt még azt hiszem, hogy visszajöhet a rák?
Az, hogy egyszer már rákos voltam.

Ne gondolj rá, akkor nem vonzod be – mondta nemrég valaki.
Baszd meg. Nem vonzom be. Még csak most történt. Fel kell dolgoznom, hogy megtörtént.

Hogy fájt. Hogy rossz volt. Hogy erőtlen voltam.

Kontrollok.
Hiszek a testemben. Látom, mire képes.
Kontrollok.
Biztonságot adnak.

Időt adnak.

Képet adnak, hogy jó irányba megyek-e. Hogy összeáll-e a májam. Hogy minden rendben a heggel.

“Azt hittem, lebuksz. Aggódtam érted.”

Akkor miért nem szóltál??

közben pedig csigalassan megy az idő.

Nem is tudom, mivel kezdjem, úgyhogy maradnak csak a lusta foszlányok, mint például

… keresem a legalacsonyabb csersav tartalmú kávét. Bárkinek van bármi ötlete az extra lágy verzióra, szívesen fogadom.

… fotózásra megyek jövő vasárnap, és -tádám- engem fotóznak majd. Még nem tudom, miben leszek, azt hiszem, valami hasonló tetszene: