Elfogytak a szavak és már nincs erő: háború van.

Hazugságok és blöffök, csalás, zsarolás, érzelmi tiprás és hisztéria, és ennek az egésznek már csak véget kellene vetni, de ilyen ez, mint minden szakítás:  csúnya és méltatlan.

Megkaptuk, hogy nem szép a szobája, hogy nem jól főzök, hogy ő sokkal betegebb annál mint amit az orvosok mondanak, mi hálátlanok vagyunk, nem teljesítettünk eleget és mióta nem kell tartania magát a jó érzés és a béke kedvéért, bizony beleköt a fiúkba is a Nagyi. Gátlástalanul. Csúnyán.

Én meg nem hagyom.

Nem veszekszem, nem harcolok, nem utasítom rendre, csak próbálok kifarolni, kimenteni a hurrikánból a gyerekeket, próbálom kihozni őket a háborús övezetből és hagyom a csatát Medvére. Ő pedig elkeseredett és dühös, a nagyi pedig gőgös és mérhetetlenül rátarti.

A szívem, a lelkem, a jövőm és a jelenem, a mindennapjaim és a gyermekeim jóléte azonban egy olyan csomag, ami nem eladó. Ezt nem lehet arannyal, brillel, pénzzel, milliókkal megvásárolni – a szomorúságnak és a kihasználtságnak ugyanis nincs ára. Megfizethetetlen.

Ennek a tetejébe mindhárom fiú lebetegedett péntekre, Kolosnak szájpenésze is lett (wtf??), úgyhogy kezelni kell a mellemet és a száját is.

A leginkább aggasztó dolog viszont Gergő emelkedő éhomi cukra, és sajnos az étkezés utáni cukorkái sem úgy mennek vissza, ahogy az jó lenne, úgyhogy a hétfői negyedéves kontrollon nemcsak Barnustól vesznek vért, hanem Gergőtől is, az eredményekkel kedden megyünk a háziorvoshoz vissza, közben folyamatos idősek otthona vadászatban vagyunk, és természetesen Barnus cukra is 20 körül van ennek a szarfos időjárásnak köszönhetően.

Fáradt vagyok, hámlik az arcbőröm, nyúzottnak és elhasználtnak érzem magam és bármihez nyúlok, az nem igazán sikerül.

Félek, mert Gergő cukra nem néz ki túl jól.

Sírok, mert az ember szükségszerűen egyszerre sír és dühös, ha valaki öngyilkossággal fenyegetőzik körülötte.

Hányok, mert a képmutatástól és a gonoszságtól mindig hányok.

És szédelgek a kialvatlanságtól. Nem, nem Kolos. Ez a helyzet. Nézem az édesdeden alvó kisbabát és rágom a szám szélét, hogy ne szippantson be ez a kurva nagy büdös mocsár.

Még tartom magam. Kicsit görnyedten és hajlott háttal a csaszi meg a mindenféle után, egy kicsit kócosan, nem kicsit megtörve, de még állok.

Iszonyatos fejfájással ébredtem. Annyira fáj, hogy csillagokat látok, és szinte biztos vagyok benne, hogy nem csupán az időjárás számlájára írható a dolog.

Nagyi hisztizik, és ez rettenetesen megvisel: most kitalálta, hogy neki nem jó itt velünk, mindenhol máshol jobb lenne, többet kapna, alaposabb ellátást, nagyobb figyelmet, mint itt. Nagyobb figyelmet a külön főzésnél, a háromheti fodrásznál, a gondos orvosi ellátásnál, az éjjel-nappali rendelkezésre állásnál, a beszélgetésnél, a házhoz járatott újságnál, a megrendelt táplálékkiegészítőknél… Minden de minden jobb és szebb lenne egy otthonban vagy egy fizetett idegennel.

Medve teljesen kiborult, én nemkülönben, úgyhogy most Nagyin a döntés, hogy megy vagy marad.

Őszintén mondom, elfáradtam, belefáradtam, és egyáltalán nem bánnám, ha menne. Kiégtem abban, hogy semmi sem elég jó, sem elég alapos, semmi sem ELÉG. Nem jó a húsvéti sonka, nem jó a húsvéti ebéd, nem jó a fodrász, nem jó a leves, nem alapos, nem elég, nem puha, nem kemény, nem kell uborka, miért nincs uborka, csíp a vágott savanyúság, nem jó a mirelit, kézzel panírozzak, hol a kávéfőzője, miért hangoskodnak a gyerekek, miért nem mennek át a gyerekek, miért megyek el otthonról, hol van Ádám. Miért dolgozik, miért nincs itthon, nekem mi dolgom egész nap, miért nem nézem vele a tévét, menjek el újságért, rendeljek neki omega 3 bogyókat, mi ez a szar, ő ezt nem kérte fizessem ki.

Folyamatosan változik az igény, nő az elvárás, egyre többet és többet várna el, nekem meg nincs több erőm, már messze-messze a gyerekeimtől vonom el az energiát. Magamra, Medvére már rég semmi nem jut sajnos.

Nem tudom mi lesz, de az érzelmi zsarolásba, fenyegetésbe és játszmákba belefáradtam.

Egy biztos: viharos hetek állnak előttünk. Blöffölt, de nagyon kiszúrt magával: most tényleg megfagyott itthon a levegő.

Barnus 2 hónap múlva befejezi az első osztályt, Gergővel nagyon sokat kellene most foglalkozni mert nincs jól, sőt(!), gyógyulnom kellene és itt egy kisbaba, no meg a munkáim.

Őszintén mondom, egyik sem megterhelő, egyedül a nagyi felesleges hülyesége az, ami egyszerűen… tényleg nincs jobb szó: FELESLEGES. Felesleges, káros, túlterhel, leszív.

Sajnos több szeretet, megértés, alkalmazkodás és jó szándék van a 3,5 éves fiamban, mint a nagyiban… és ennek sajnos véget kell vetni és el kell végre döntenie, hogy mit akar. Emberekkel, emberek életével nem lehet aszerint szórakozni, hogy épp mennyi gyógyszert vesz be és milyen kedve van. Ennyi.

Kolos viszont maga a csoda. Ő válaszkészen nevelődik, ami azt jelenti, hogy vagy a mellemen van vagy a mellkasomra kötve: egyetlen percet sem töltött még sem a bölcsőben, se a kiságyában, úgyhogy mindkettőt tárolónak használjuk – legalább nincs szanaszét a pelenka, a popsitörlő és a büfikendő. Jól érzed, nem a mi választásunk, hanem az övé. Illetve hazudok: az enyém. Választhatok, hogy rajtam elvan csendben, vagy az ágyában üvölt. Nem kérdés.

Apropó kendő: van rugalmasunk, van egy hosszú szövött kendőnk, de most a karikások szippantanak be, legalább három kiszemelt van, egyik szebb mint a másik, ebben simán el lehet veszni sajnos… 🙂

Simán.

Jaj.

Idén semmivel nem készültem. Na jó, összefabrikáltam egy gyereket, de nem sütöttem kalácsot, nem festettünk tojást és úgy általában: a létminimumot lőttem be célnak. Megrendeltem egy társast a kölyköknek.

Medve azonban másképp gondolta. Serrano sonkát, retket, mangalica kolbászt vett. Glutén-, tej-és élesztőmentes kalácsot sütött. Házi majonézes kukoricát készített, behűtött egy laza rosét, repülőmodellt vett Barnabásnak és tormát reszelt.

Túl van egy negyven napos böjtön. Nagyon igyekeztem támogatni benne: megfogadta, hogy a negyvenedik szülinapja előtt negyven napig tisztul testileg-lelkileg egyaránt, és becsülettel, egyetlen törés vagy elhajlás nélkül végigcsinálta. Le a kalappal előtte, nagyon büszkék vagyunk rá mindnyájan, tudom, hogy volt amikor nehéz volt, de meghaladta önmagát és saját bevallása szerint új emberként vág neki az újabb (minimum)  negyvennek. Sok dolgot szeretett volna lezárni, maga mögött hagyni, újrakezdeni és az elmúlt időszakban több olyan helyzet is adódott, ahol bebizonyíthatta saját magának, hogy képes rá, hogy már másképp gondolkodik, hogy meghaladta azt, amit szeretett volna levetkőzni.

Tudatosabb édesapa, gondosabb férj és megállapodott férfi lett. Boldog, nyugodt, kiegyensúlyozott és lubickol a háromgyermekes édesapa létben.

Ezt érzem egyébként én is. Kiteljesedtünk. Valahogy megérkeztünk vagy mi. Jó most nekünk, jó így nekünk. Szükséges és nagyon időszerű volt megújulni.

és nem is az.

A szoptatás amilyen jól indult, olyan gyorsan változott rémálommá, és ezen az a tény sem dob sokat, hogy a hipoallergén tápszerből kivonták a tejfehérjét, “csak” laktóz van benne. A táplálékallergiásoknak szánt tápszerben csökkentett laktóztartalom van (muhahaha), de magasabb a ch tartalma. Egyelőre elég alternatív módon oldjuk meg a hozzátáplálást, de nem volt egyszerű kiokoskodni, hogy akkor mivel és hogy töltsük meg Kolos bendőjét. Érdekes, de teljesen random, hogy épp kiüríti-e a cicit vagy a pótlás kell neki. Ha pótlás kell neki, akkor is kell a mellem (ahhoz az egyszem működőhöz úgy ragaszkodik, hogy már szinte vicces).

Az alvás meglepően jól alakul, ha nem éhes, akkor alszik. Ilyen egyszerű lélek ez a fiú, semmi más nem számít neki, csak hogy kijöjjön a kaka és bemenjen a kaja. Olyan 5-6 órákat azért tudok aludni, persze nem egyhuzamban, de Barnus cukorbetegsége óta ez meg sem kottyan már.

A gyerekek a múlt héten meg voltak őrülve. Konkrétan alig lehetett bírni velük, sokszor a sírás kerülgetett, de ahogy egyre jobban tudok mozogni, úgy van egyre nagyobb ráhatásom a dolgokra és lassanként kezdenek a napi rutinunk egyes részei visszaépülni, ami azért nagy biztonságot ad nekik. Is.

Medve lassan úrrá lesz a pánikon, megnyugtatja, hogy vagyok, és már nem akarom minden pillanatban fejbevágni egy wokkal, amire azért az elmúlt napokban bőven volt példa: ideges, fél és félt engem, és ilyenkor ezt a lehető legszerencsétlenebb módon fejezi ki. Veszekszik, dühöng és méltatlankodik. Kurva idegesítő. 😀

Kolos már meghaladta a születési súlyát, nagyon tetszett a drága doktornéninknek meg az egész rendelői csapatnak, én meg úgy éreztem magam, mint aki hazaért és fürdőztem abban a sok megértésben, szeretetben és segítő szándékban, amit ott mindig kapunk. Dolgozni már ugyanúgy tudok (kivéve hogy elromlott a telefonom töltője, megkapta a klasszikus ájfontöltő betegséget és nemes egyszerűséggel szétfoszlott), főzni felváltva főzünk (mikor ki éri), és készülünk a Húsvétra.

Én pedig… jobban vagyok. Nem tudom miből van a doktornő keze, de a császár már szinte nem is téma, az utána következő műtétből is jobban vagyok – már nem fáj a pisilés, már tudok hajolni.

A lelkem pedig… vártam, hogy azért majdcsak beüt a krach és elsiratom ezt a normál szülést, de nem. Teljesen békében vagyok azzal, ahogy döntöttem, azzal ahogy alakult, azzal, ahogy kijöttünk ebből az egészből, és mindennel együtt még mindig azt gondolom, hogy a létező legjobban és legszebben alakult minden a körülményekhez képest.

Boldog vagyok.

Csak fáradt 🙂

18:50 Egy hete ilyenkor nagyon féltem. Nem tudom elmondani, hogy mennyire fájt: kést forgattak bennem, nyüszítettem és forgott velem a szoba. Akkor már hetek óta éreztem, hogy valami nem stimmel, ennyire nem fájnak a jóslófájások, ennyire nem fájhat minden pisilés még a terhesség vége fele sem, ennyire nehezen és sokszor nem indulhat útjára egyetlen kisbaba sem.

19:00 Már nem féltem. Ez egyetlenegy dolognak volt köszönhető: belépett az ajtón Édesanyád. Bejött, átvette az irányítást, megsimogatott, beszélt hozzám, mosolygott, biztatott, nézett, hümmögött, forgatott. Rendbetette a férjemet, eligazított körülöttem mindent és… onnantól valahogy minden jobb lett. Úgy kapaszkodtam a jelenlétébe, mint egy kisgyerek, figyeltem az arcát, tudtam, hogy látni fogom, ha baj van.

Tudod, az orvosom cserben hagyott. Nem szép sztori, egy veszélyeztetett terhes kismamát sms-ben a titkárnővel értesíttetni, hogy akkor ő most lelép, és nem lehet tudni mikor jön vissza… hát na. Nekem csak Anyád maradt. Neki sírtam. Az ő vérét szívtam. Vele osztottam meg minden félelmemet, idióta ötletemet, együtt kerestük a kiutat.

Nem mondta, hogy nem kellek, mert problémás vagyok. Nem mondta, hogy ő sem vállal, mert neki ez kellemetlen lehet. Nem mondta, hogy oldjam meg. Egy dolog volt biztos: már nem szülésznőként, hanem anyatigrisként harcolt értünk. Dühös volt, hogy egy várandós nő ilyen helyzetbe kerül. Dühös volt, hogy egy kisbaba így indul el erre a világra. Dühös volt, hogy már én is ott álltam, hogy feladom.

Azt hiszem, neked nem kell mondanom, milyen Jóanyád, ha dühös…

És akkor egyszercsak lett orvos, felgyorsultak az események és egy tündéri doktornővel a szülőszobán találtuk magunkat. Én pedig végig Anyád arcát néztem: és mosolygott, de olyan, ez, mint egy régi házasság- ha minden fasza lett volna, akkor viccelődött volna és cikizett volna, hogy ne nyafogjak. Csak mosolygott, de én láttam, hogy… És akkor kimondtam, hogy vége. És béke volt bennem.

Jött a műtőbe, rávakkantott arra aki piszkált, elrendezte a férjemet, és ott volt a fejemnél, és láttam, hogy ennek így kell lennie. És a harmadik fiam is az ő kezébe született. Mindhárom kisfiam Édesanyád kezébe született. Ha ezer gyerekem lenne, mind a kezébe születne.

Figyelsz?

Mind.

Mert ő ilyen. Mert ő ízig-vérig ilyen. Mert a családom részévé nőtt, azzá vált, mert a támaszunk, a szerettünk, a véleményünk, a cinkosunk, a józan eszünk és a leghűségesebb támogatónk.

A szülésnél egyébként szerencsénk volt: nagyon csúnya összenövések voltak bennem – valószínű a második szülésemnél történhetett valami a heggel, de ezt már nem tudjuk meg soha. Nem a méhem fájt, hanem a húgyhólyagom készült szétdurranni minden fájásnál, ugyanis a hólyag összenőtt a méhemmel, és ez az egész hozzánőtt még talán a hasfalhoz is, de amikor az intenzíven magyarázta a doktornő, már nem tudtam figyelni. A hegem szétvált, de Kolos akkor már jó kezekben volt, és hát ezért nem tudott megszületni, megindulni… és én abban a mosolyban ott láttam. Egy szemvillanásából láttam.

Mert ismer. Mert ismerem. Mert neki hiszek, mert benne bízom és egy idő után már az orvosok is vele beszélnek, nem velem, haha, ő meg lefordítja, és igen, van pofám bármelyik orvosnak elmondani, hogy nekünk Anyád a véleményünk, úgy döntünk, ahogy majd rajta látjuk.

És feljött, és megigazította a takarómat és megpusziltam a kezét, és folytak a könnyeim. Béke volt bennem, mert nagyon szép szülésem volt – végre teljesen jelen voltam, az első perctől az utolsóig. Elrendezett, megölelt, majd kimentek Ádámmal a kórteremből – egyébként benne is hihetetlen béke van, a létező legjobban alakultak a dolgok, szerencse és egy nagyszerű orvos is ott volt, nem lett baj, pedig lehetett volna. Nagy baj.

Van ilyen kapcsolat. Van ilyen szeretet.

Bence, neked ez a véredben van. A világ legnagyobb hülyesége, ha megfosztod a világot attól az egészségügyi szakembertől, aki lehetnél. Ezért veszekszik veled, ezért akarja annyira, ezért nem enged, ezért rimánkodik.

Hát még mindig nem érted? Oké. Jöjjön a lényeg.

Anyád univerzumának te vagy a középpontja. A Napja, a Holdja, a csillaga. A mindene. Érted él, érted veszi a levegőt, te tartod a felszínen, te vagy számára a minden. És tudja, pontosan tudja, hogy olyan lennél, mint ő. Hát akkor legyél.

közül, amit a facebook oldalon felsoroltam, kezdjük talán a legfontosabbal: öröm és boldogság.

Egymás szemébe néztünk végre. Leírhatatlan szerelem volt első látásra, azóta szinte elválaszthatatlanok vagyunk, és úgy véste-égette magát a szívembe ez a kicsi ember, mintha…

Szétváltunk de mégis egyek maradtunk.

Kolos jó fej amúgy. Hiába nevezték el a csecsemősök Kolos a virnyákolósnak, igazán nincs vele sok baj. Éjjel egész jól tudok aludni tőle, nagyon ügyesen cicizik, csak egy egészen kicsit sárgult be és nagyon jól tűri, hogy a testvérei szekálják.

Hétfő éjjel született, és valószínűleg a világ összes angyala-istene-varázslata vigyázott ránk az elmúlt egy hónapban, hogy így végződött a történet és így íródhatott meg az sms:

Kolos 3530 grammal 56 centis hosszal megszületett. Maga a csoda. Baba és mama is jól vannak.

Élnek.