Egyszer, két éve már megcsapott minket ennek a szele: Barnabás elkezdett fogyni. Fogyott, gyenge volt, romlott a látása, de rendben volt a cukra.

Aztán diétázni kezdtünk, Barnus szépen utolérte magát és minden egyes orvosi vizsgálat, vérvétel tökéletes volt.A cukor is.

Aztán a közelmúltban valami megváltozott, és ezt éreztem is és az anyukám is. Elkezdett sokat pisilni. Bújósabb, bágyadtabb lett, de a hatéves státuszvizsgálaton minden rendben volt: csodásan gyarapodott a súlya, rendben volt a pH, a cukor, a szemvizsgálat, a minden, a védőnéninél és az orvosnál is. Egy hónapja látszólag minden rendben volt.

Három napja volt egy robbanásszerű változás: csak pisilt, pisilt és pisilt, éjszaka pedig bepisilt. Isteni szerencse, hogy Gergő keresztanyja épp nálunk volt, ő pedig inzulinrezisztenciás, így egyből mondta, hogy rá kellene nézni a cukrára. Szóltam Medvének, hogy tudom, hogy négynapos ünnep van és hétfő este, de hozzon egy cukormérőt a gyógyszertárból. Hozott.

Csak vihorásztunk, mert azt sem tudtuk, hogy merre forgassuk: Apósom, Anita, Ádám, én együtt silabizáltuk, hogy mit-merre kell,aztán megmértük. Értelmezhetetlenül magas tartományban volt, 33 felett. A gyerek evett, ivott, tök jól volt, élénk, mosolygós, csikizős-kacagós, úgyhogy megmértük mégegyszer. Megint ugyanaz.

Kicsit később harmadszorra is. 31, 7, ha jól emlékszem.

Azonnal indultunk a kórházba.

Azóta itt vagyunk, rengeteg dicséretet kaptunk, hogy milyen klasszul reagáltunk, és hogy mekkora szerencsénk van, hogy

1., bejöttünk

2., nem utaztunk el Csehországba…

Barnabás csodálatos, a diétánkhoz tapsikoltak, a számolást kell megtanulnom és az inzulin adagolását kell még begyakorolnunk.

Nagyon röhögtek, hogy tulajdonképpen a nehezén túl vagyunk, már csak a napi 150g CH számolását kell begyakorolni.

Tehát 150g CH.

Már meg sem kottyan majd ennyi szigorítás.

Köszönjük, ha gondoltok ránk, tényleg. Csak úgy áramlik a sok-sok szeretet felénk, olyan, mintha burokban lennénk.