Abrakadabra

… nyíljon a hóvirág a kertünkben. Már van kerítés, szóval a kutyák sem tapossák le, és van 1, azaz 1 tuti hely, ahol minden évben van.

Abrakadabra

… huss, ne legyen köd. Ragyogjon, fényesedjen, kelljen az a napszemüveg, legyen sok a télikabát.

Abrakadabra

… soha többet ne forduljon elő, hogy elromlik a fél egység inzulint is beadni képes pen, és kiderüljön, hogy nincs belőle pót a kórházban. A tündéri doktornénink Vácon intézett egyet, bele se merek gondolni, mi lett volna, ha nem tudunk érte elmenni vagy ott sincs. Szerintem mindenképp rendezzünk olimpiát, az egészségügyben úgyis minden rendben van.

Abrakadabra

… mondjon le a lábdagadás-vizesedés. Eddig semmi nem volt, most kezdett el vizesedni, szerencsére csupán egy puszta vizesedésről beszélünk, mert vérnyomás oké, vizelet oké. Akkor sem jó érzés – egyszerűen rossz tőle a közérzetem.

Abrakadabra

… még gyorsan ugorjanak be a szekrénybe a bedobozolt gyerekruhák. Ugraniuk kell, mert én már nem bírom bepakolni, így viszont nem lehet megközelíteni a babaágyat a rengeteg holmitól. Uhh.

Abrakadabra

… süljön ki magától a farsangi fánk. Semmi kedvem most az olajszagú serpenyő felett állni, de hát nem igazi farsang a farsang fánk nélkül, és amúgy is van egy nagy üveg saját őszibarack lekvár még a pincében.

Abrakadabra

… legyen klassz, hiteles és vállalható a rólunk készülő cikk és jöjjön ki az végső mondanivalónak, hogy mindenki menjen el szűrésre és vegye kezébe az életét.

Abrakadabra

… minden érjen mostmár ide és legyen annyira klassz, mint az a cumisüveg tartó, ami ma érkezett meg. Zseniális 🙂

Az utolsókat rúgja a tél. Ne, ne kezdd el mondani, hogy “ó,március 15-én még nagykabátban leszünk”, egyrészt azért, mert ez nagyon valószínű, másrészt azért, mert nem erről a télről beszélek.

Valami puhán, könnyedén, szinte a ködbe burkolva mozdul: érzem. Elindult hazafelé az első gólya, hamarosan beköszönt a böjti korszak, egy hangyányival mindig később sötétedik…

Várakozom.

Vajon milyen lesz? Aprócska de nagyhangú? Vagy észre sem vesszük majd, olyan kis csendes lesz? Én milyen leszek most? Mit hoznak az első hetek?

.

.

.

(Mit hoz az első CT?)

.

.

.

Igyekszem majd alapítványi szobába kerülni. Nem, igazából nem amiatt, hogy az én magánszférám megmaradjon, (bár azért van bennem némi félsz így a mellrák után elődobni a melleimet, na…), de inkább Gergő és Barnabás miatt: megérdemlik, hogy nyugodtan ismerkedjenek Kolossal, szeretném, ha odabújhatnának mellém, ha megölelhetném őket, ha az első pillanattól érezhetnék, hogy ők hárman egyenrangúak. Állítólag most már több alapítványi szoba van, hát, majd meglátjuk.

Rengeteg kérdés és kérés jön Tőletek is, arra viszont nem mindig van időm, hogy mindent nagyon részletesen kifejtsek, úgyhogy most címszavakban megpróbálom azokat megválaszolni, amiket már többet kérdeztek.

Milyen könyvből tanítom írni? – Az AIO sorozatot választottuk, azt hiszem Játékház a neve.

Milyen dezodort használok? – Most épp CRYSTAL márkájút, nem rossz, de váltani fogok olyan áprilistól, mert nyárra sajnos kevés.

Belevágunk-e végül az eldobható pelusozásba? – Egyelőre nem, az első hónapban biztos nem ez lesz a prioritás, aztán majd kiderül.

Milyen fehérjeport iszom? – Nem iszom fehérjeport.

Mit eszik majd a kisbaba? – Remélem anyatejet. Ha nem, arra is megvannak az ötleteim.

Legnagyobb csalódás mostanában (már amit megrendeltem és nem tetszett)) – Ez a Tchibo rendelés. Förtelem.

… és persze a párja, a “mi okozta a legnagyobb pozitív csalódást”? – Az Aliról rendelt szoptatós tank topok. Hibátlan mindegyik és 6 dolcsi volt.

A Nagyi is gluténmentesen eszik? – Nem, ő nem, illetve félig. Kiflit eszik, panírozott dolgokat, ezeket külön tepsiben melegítjük/sütjük neki, de nincs itthon búzaliszt és glutén tartalmú tészta sem, mert azt nem engedem be a konyhámba. Tejet iszik, eszik sajtot és joghurtot, tejfölt is, illetve nagyon szereti a kenőmájast és a téli szalámit is. Van egy külön polca a hűtőben, még sosem volt “baleset”.

Kedvenc színed? – Mostanában a piros. Vágyom egy piros bőr hátizsákra, egy piros nadrágra és nagyon szeretnék egy piros balerinát is.

Hogy töltődsz fel, mi a hobbid? – Ebben vannak a legnagyobb lemaradásaim: sehogy. Nem sportolok, nem jut időm a megszokott kis dolgaimra és nem olvasok annyit, amennyit szeretnék. Most mások a prioritások, de ezen muszáj lesz dolgoznom, mert csak akkor tudok magamból adni, ha előtte feltöltöm az energia raktárakat. Másképp nem megy.

Csak szép lassan… csak mindenre időt hagyva. A tavasz úgyis eljön mostmár, a gólya is útra kelt 😉

Már nem jut Valentin nap, sőt, egy hete nem láttalak, de nagyon jó érzés, hogy a lábad a lábamhoz ér. Ne, ne kelj fel, majd önt magának inni – ki tudja, lesz-e mostanában ilyen, hogy Te meg én, hogy érted, na gyere ide. Ölelj át.

Igen, még a pihéket is szeretem a füleden. Te is hiányzol, és igen, ez egy legó banán, majd tedd odébb, Gergő nagyon visít majd, ha nem találja.

Hát, nem lesz jó az a ház, de sebaj, majd kitalálunk valamit. Megnyugodtál? Gyere, na. Megölellek és jobb lesz, nem kell olyanba ugranunk, amit nem szeretnénk tiszta szívvel.

Ott leszel? Ugye nem engedsz majd el, ugye majd nem engeded, hogy feladjam, hogy bedobjam a törölközőt, hogy elfáradjak, ugye nyomsz majd velem a végén, ugye… Ugye?

Igen, gyönyörűek. Igen, nagyon büszke vagyok rájuk, és ugyan nem sokszor mondom, de rád is: nem volt egyszerű, de szülővé értél Te is. Apa lettél Te is, és igen, basszus, kivénhedt középkorú szánalmas alakok vagyunk legóval a hasunkon, de én boldog vagyok, s Te?

Tudom, érzem. Fáradt is és ősz is, és nagyon kifacsart meg harcedzett, de megvagyunk, hallod? Megvagyunk, és te vagy a társam, a váram, az őrzőm és a keresztem is. Csak most leengedtem, de sebaj, látom már nálad a staféta, most vidd te, most én nem tudom, most bennem nincs annyi.

Viszed?

Jó, csak ne most. Most még ne menj sehova. Csak sóhajts nagyot, szívből, mélyről, és én is, és odabújok a mellkasodhoz, és ne mondj semmit, mert tudom, hogy szeretsz és hogy én vagyok a mindened. Te is nekem.

Csak tedd arrébb azt a nyomorult legót.

-de nagyon jót tett a lelkemnek.

Volt ott minden: földig érő piros ruha, gyertyák, rózsa, virágcsokor, leplek, hintaszék… egyszerűen semmi másra nem vágytam, minthogy szemtelenül, giccsesen, a lehető legvégső pontig elmenjek. Igen, túltoltuk.

És nagyon boldog vagyok, hogy én, aki mindenben az egyszerűt, a “farmer és fehér inget”, a chambrayt és a szürkét kedvelem, most átugrottam az árnyékomat és…

Rengeteg kép készült, vannak szettek, amiket nagyon várok, és valószínűleg ez egyike a legutolsó performanszaimnak ezzel a hordóval – most már nagyon a készülődésben vagyunk, kezdek befelé figyelni, fordulni, várakozni és vágyakozni…

Már csak pár hét.

paradicsomos gnocchit készítettem, meg bablevest, este pedig vegaburgert ettünk fekete retekkel. Kissé felfúvódva a kulináris sokszínűségtől már nem is volt másra erőm, mint pipálgatni a babás listát: tulajdonképpen megvan minden, már tényleg csak pár apróság hiányzik, így vidáman kortyolgattam a teámat, olvasgattam az egyik cég katalógustervét (nemsokára megy a nyomdába, szóval nem maradhat benne hiba), és élveztem, hogy a cserépkályhából csak úgy árad a meleg a talpamra.

Elöntött az a nagyon jóleső érzés, hogy jól vagyok, a helyemen vagyok, és átgondoltam, hogy mennyire megszerettem az életem: ezt a szakaszt, az életkoromat, a helyet ahol élek, és igen, talán a nehézségeket is. Megírtam a tegnapi posztot, a szívem tele volt hálával és tisztelettel egyrészt azok iránt, akikről írtam, másrészt sok más ismerősöm iránt is, akikről most egy szót sem ejtettem, és gondoltam elmondom Medvének is, mert mostanában volt tízmilliószoros nap, hátha az ő lelke is megnyílik vagy mi…

És csak egy kicsi fény világított a szobában, a gyerekek aludtak édesdeden, én pedig behoztam mégegy fekete retkes vegaburgert és mondtam, hogy bablevest nem eszem estére, hogy maradjon holnapra is, majd nekiláttam majszolni és a lelkemet kitárni szeretett férjem elé.

… aki érdeklődve figyelt, és elismerően bólogatott, hogy hát, igen, micsoda nagyszerű emberek, nagyszerű teljesítmények, le a kalappal… én pedig egy kicsit elkámpicsorodva a mindennapjaim szürkeségétől, megkérdeztem, hogy és én? Nekem milyen olyan teljesítményem, tulajdonságom van, ami megdöbbenti és elismerésre készteti?

1., Túléltem a rákot.

2., Remek anya vagyok.

3., És minden jel szerint az utolsó tányér bableves elfogyasztása nélkül is el tudom fingani így terhesen végig a Carmina Buranat.

Carl Orff szerintem most megsemmisülve zokog a túlvilágon. Én is, csak én ideát.