napok vannak mögöttünk. Tudtuk és mondták anno, hogy eljön ez a pillanat, de erre nem lehet felkészülni, ezt nem lehet hogy várni, itt nincs jó megoldás: diabéteszes krízis. Nagyjából a második évnél van, mostanra tudatosul a gyerekben, hogy mi mindent vett el tőle ez a betegség, és az is, hogy mekkora a súlya (nagyjából akkorra tehető a krízis, amikor megérti, mit jelent az, hogy meghalni, és ez nagyjából most tudatosodott benne).

Rettenetes küzdelmeink vannak egyik nap a másik után, étkezési zavarokkal, nagy lázadással, nyegleséggel és nemtörődömséggel, amik egészen odáig fajultak, hogy “nem is baj, ha elájulok, akkor bekómálok és meghalok és akkor nem kell többé szénhidrátot számolgatni!!!” meg “inkább engem már nem is érdekel, akkor meghalok”.

Borzalmas. Konzultáltunk a gyerekpszichológussal, nem lehet mit tenni, a legjobb kríziskommunikáció az, ha mennek tovább a napok és hagyjuk fájni – még nem érzi át a súlyát annak, amit mond és nem halálvágy van mögötte, hanem simán csak annyi, hogy elég volt ebből az állapotból.

Szívfacsaró, pokoli nehéz, emberpróbáló helyzet: agresszív Gergővel, Gergőt pedig szintén védeni kell, szóval… jöhetnek az imák értünk.

Igyekszünk tehermentesíteni a napokat: tegnap itthon tettünk-vettünk, polcot, órát, kerámiákat fúrt fel Medve, ma pedig Szentendrére mentünk Farsangfarka Fesztiválra, Parti Medvébe… Én pedig csak éjjel sírok, csak éjjel üvöltök a párnába, mert nappal nem lehet – elég neki a maga baja, nem kell, hogy az én kétségbeesésemet is lássa.

Meg amúgy is – megoldjuk.