Kategória: mindennapok

Az utóbbi napok már rettenetesek és sajnos a közeljövőben semmi de semmi esély rá, hogy jóra forduljon az egész és a finisbe érjünk. Persze, kifestettek a festők, de nem mindenhol. Persze, elmondta a kályhás, hogy a felső peremet hogy képzeli, de ezek szerint mégsem értettem, mert ahogy lett, úgy nem jó, és ha ő valóban úgy gondolta, hogy az úgy fasza lesz, akkor… nem is értem. Kikészült Medve is, a Nagyi is a végét járja, a gyerekek szófogadatlanok és sírósak, én meg hát csak kapkodom a fejem, próbálom a kezemben tartani a millió gyeplőt és hányok.

Olyannyira elég volt, hogy elhatároztam, hogy a jövő hét eleji ultrahang után én bizony elmegyek a gyerekekkel a Balcsira. Apukám jön velünk, ami egyrészt azért szuper, mert a kölykök imádják és kezesbárányként viselkednek a közelében, másrészt a legklasszabb programokat csakis Gabi papa szervezheti, és hát tervekből nincs hiány: éjszakai pecázás, tábortűz, fürdés és kalandpark.

Mire visszajövünk, már kész lesz a burkolás, a csikótűzhely, és talán a parketta is, akkor pedig már végre nem az étkezőasztal alatt alszunk majd, hanem rendesen. Ágyban. Mint az emberek.

Konyhám egész biztos, hogy nem lesz még, ugyanis akkora hely kell a szereléshez és annyi elemből áll majd, hogy azt nem lehet csak úgy összedobálni a pincében, csak akkor tudja apa és Medve szerelni, ha már rá lehet lépni a padlóra, mert a pincében összeszerelni, majd a frissen festett lépcsőházban felcincálni, az azért nem opció.

Remélem,hamarosan minden jóra fordul.

tartsd magadnál a Gergőt, mert az ellenség betört a kerti oldalra is. Most dúcolják alá az én kupis szobámat és a gardróbot, mert meg kell támasztani, ugyanis holnap jön a nemtudommilyen nemtudommi, ami felnyomja a betont a tetőre.

Hurrá, ott újabb 120 m2-t lehet kialakítani majd, még nem tudom, mire használnám. Lehet kozmetika lenne. Klubhelyiség. Nemezműhely. Fazekas szentély.

Anyu, nem bírom tovább.

Szívem szerint átmennék, és közölném, hogy HAGYJÁTOK ABBA, BASZKI, MINDEN JÓ ÍGY AHOGY VAN. Köszönöm, meggondoltam magam, nem kell festék a falra, csempe a konyhába és úgy egyáltalán… menjetek haza.

Álmos vagyok, éhes vagyok, összetört vagyok és kismama vagyok.

Anyu, a legjobb, amit tehetsz, hogy távol tartod a Gergőt.

Köszi.

akkor az az, hogy be kell tartanom az összes olyan szabályt, amit az orvosaimmal szamárvezetőnek megjegyeztünk. Tripla negatív mellrák után egy terhesség – ez bizony jó alapos körültekintést és figyelmet, fegyelmet igényel.

1.  Napi 160g CH, abból is zömében lassú felszívódású, kiváló minőségű kell.
2. Természetesen marad a glutén-, tejmentes, rendkívül kevés húst (de inkább halat) tartalmazó diéta. (heti 1 étkezés)
3. Kiemelten fontos, hogy nem hízhatok – figyelj- 5 kilónál többet. Minden plusz kiló oxigént von el, az oxigénhiány pedig a rák melegágya.
4. Könnyű, de rendszeres testmozgás: erre tökéletes egy séta, az úszás, a jóga, a szobabicikli.
5. Sokat, de nem extra sokat kell innom. napi 2-3 liter, kevesebb nem, több nem.
6. Jön az ősz, jönnek az alma-cékla turmixok, a rengeteg rakott mindenféle és a teák… hmm!
7. Fontos, hogy megtartsam az erőmet – ezzel múltkor sem volt gond, gyakorlatilag döccenő nélkül dolgoztam végig és a szülés után egyből, jót is tett, megmaradt az erőm,az energiám. Vicces volt, de a legaktívabb időszakom a szülés után volt mindig, akkor születtek meg a legjobb kampányok, képek, szövegek. Pihenni, semmit fel nem adni és nagyon boldognak lenni, mert egy kisbaba érkezik a családunkba – ezeket kötötte leginkább a lelkemre az én áldott nőgyógyászom.

Barnabás nagyon rosszul volt. Vasárnap kezdődött, hétfőről keddre drámaivá vált a helyzet: 27-es cukorral feküdt a gyerek és nem, nem, nem, semmiképp nem akart lemenni. Hatszoros inzulinnal próbáltuk áttörni az ideiglenes inzulinrezisztens állapotot, szinte percenkénti kapcsolatban a doktornéninkkel, és a harmadik nap már eljutottunk a ketonok és az aceton ellenőrzéséhez is, illetve összepakoltam a kórházi csomagot.

Nagyon kemény. Életemben nem sírtam még ennyit, életemben nem féltem még ennyire, nem ölelgettem ennyit az álmában is küzdő kis testet… jaj, szörnyű volt. Gergő Anyunál, mi készenlétben, a ház pedig…

így.

Mi a ház másik felében, földön, matracon vackoltunk, filmeket néztünk, neteztünk, és  csak figyeltük Barnabást, aki annyira rosszul volt, hogy csak aludt, aludt és aludt.

Megvettük a csempét, megvan a járólap, a tetőtér szigetelése is elindult, megépült a két kémény, nagyjából elkészült a villanyszerelés, már nincs fúrás-faragás, nem nyeljük a port: most jön az építős rész.

Hétfőtől épül a tűzhely és a cserépkályha, jön a burkoló a konyhába, jön a parkettás javítani, aztán pedig az utált tapéta lekerül és tükörglett, festés, ilyesmi következik.

Kedden az ultrahangon a várandósság korának megfelelő képet láttak, minden rendben van, két hét múlva megyek vissza, hogy van-e szívhang, nagyjából akkor már esélyes, hogy van.

Fáradt vagyok, sírós és rettenetes hét van a hátam mögött. Evvan, innen kell felállni.

Tele vagyok tervekkel:)

Hétfőn még akupunktúrára viszem Barnust, aztán leadom őket Anyunál, majd elmorzsolok egy könnycseppet. Szabad leszek, mint a madár 🙂

Munka munka hátán, kicsit előre is dolgozom majd, aztán kedden délelőtt egy megbeszélés, aztán irány a doki, megnézik a legislegkisebbet.

Kedd este lehet, hogy koncertre megyünk, aztán a szerda, az áldott szerda reményeim szerint a régi Szerdai Randik időszakát idézi majd: krémhabfürdő, egy pohár vörösbor, Emma szerelme és egy ó-r-i-á-s-i alvás (ha csütörtök reggel megyünk a gyerekekért), de ha Barnabás cukra miatt korábban kell mennünk, akkor sem lesz hiányérzetem.

Végül megtaláltuk álmaim csempéjét, meg is rendeltük, remélem minden simán megy majd, de elvileg raktáron van, lefoglaltuk, minden frankó. Színben visszafogottabb,mintában gazdagabb, ráadásul nem óvatoskodunk: telibe rakjuk vele a falat, nem csak egy dekorcsík lesz 🙂 Nem érdemes időtálló dizájnban gondolkodni, időtállóan bohém, eklektikus, színes az ízlésünk, szeretjük a színeket és az otthonos, kuckós tereket, a régies formákat és a csetreszeket. Kusza, rendetlen, fésületlen banda a miénk, na.

Mire hazajönnek a gyerekek, elkészül a kémény, burkolat kerül a konyhába, és teljesen befejezi a munkát a villanyszerelő is… de mindez eltörpül amellett, hogy azt ehetek, főzhetek, vehetek, amit csak akarok. És most indiai kaját szeretnék – bármi áron.

Kezdek belebolondulni a felújításba.

Na jó, ez így nem igaz, inkább úgy fogalmaznék, hogy már épp szakadt volna a cérna és dobtam volna a láncot, ha nem lennének kézzelfogható, látható eredmények, mint a konyha lealapozása, a falak elkészülte és a számtalan hirtelen felmerülő döntéshelyzet (dió? tölgy? osztott csempe? mozaik? cementlap?)

Hétfőn már burkolás, elvileg hétvégére megvan a konyha, én pedig bevetem magam az edények közé, ugyanis… háttööö… folyton éhes vagyok. Egyszerre ennék paprikakrémet, medvehagymás tofut, vegán sajtot és málnát, roppanós héjú guténmentes kenyeret, cukkinivadast, tonhalkrémet és indiai rizst, köleskrémest, almás rácsost, paradicsomszószt és palacsintát. A baj az, hogy semmi nem megy le, ami meg lemegy, az fel is jön, kivéve a paprikakrémet. A barátnőmtől kaptam: kápia, paradicsom, fokhagyma, fűszerek hmmm… csúszik kenyérre, zöldséggel, tortillába, magában, MINDENHOGY.

Legnagyobb megdöbbenésemre jók rám a 40-es kismamanadrágok és az M-es kismama felsők, azok, amiket Barnabással hordtam, úgyhogy ha eljutunk oda, igazából csak pár apróságra lesz szükségem, gyakorlatilag minden megmaradt az előző két körből. Kedden megyek ultrahangra, akkor kiderül, hogy van-e szívhang, aztán augusztus második felében aktuális egy emlő-, hónalj-, has ultrahang. Nagyon úgy fest, hogy indul a mandula.

… és azt kell mondjam, igazából félelem nincs bennem. Az előzőnél volt: őt mi hívtuk, vártuk, jött is, és végig azt kérdeztem magamtól, hogy nem megyünk-e teljesen szembe a sorssal, nem hívjuk-e ki magunk ellen. Ez a kisbaba bomba meglepetés, ép ésszel szinte érthetetlen, hogy hogy akadt be, és jelentős fejtörést okozott, hogy most akkor hogyan is tovább, de már itt van, benn van és jól van ez így.

Elfogadtuk, hogy jönni szeretne.

falak mindenhol. Kibontjuk, betesszük, kiütjük, lebomlanak, felépülnek, szétválasztanak és összekötnek.

Falak a gyerekszoba és a konyha között, a háló és a gyerekszoba között, és falak körülöttem. Erős falak.

Olyan erős falak, hogy ne férjen be a

• „nem fogod bírni”
• „én biztos elvetetném a helyedben”
• „akkor művi terhességmegszakításra keressek időpontot?”
• „ki neveli fel, ha meghalsz?”
• „majd megint szülsz egy beteg gyereket”
• „MEG FOGOD TE EZT MÉG BÁNNI”

és még sorolhatnám. Való igaz, nem tervezett gyerek. Való igaz, hogy minden emberi számítás ellenére jelentkezett be hozzánk. Való igaz, hogy sokkot kaptam, mikor megtudtam, és volt dilemma bőven, hogy mi lesz-hogy lesz.

De a döntés mindenképp a miénk: az enyém és a férjemé, és nagyon erős, sziklaszilárd falakat építek, hogy jelezzem, hol vannak a határok. Hol vannak az áthághatatlan, átléphetetlen határok, ahová aki megpróbál befurakodni, az paradox módon örökre kívül marad.

A legfurcsább, hogy nem rólam szól a történet. Őt (és itt most nem konkrétan egy személyre gondolok, sokan vannak, ó, de nagyon sokan!) hagyták el. Ő vetette el, ő nem tudta megszülni, neki nincs munkája, ő retteg a betegségtől, ő nem tud meghalni, ő vesztette el a gyerekét,ő nem tud magának megbocsájtani. De ha én is valami ordas, szarvashibát követek el és én sem leszek boldog, akkor könnyebb lesz elviselni, hogy neki sem sikerült.

Nem én kezdtem el rakni a téglát. De nem bánom, hogy nem látunk át majd egymáshoz a végén.

Holnap jönnek és ízzé-porrá törik a falakat, a konyhámból nem marad semmi. Semmi. Se csempe a falon, se fal ott ahol eddig volt, se padló, se pult – minden eltűnik.

A legnagyobb kihívás a következő időszakra az volt, hogy hogyan oldjuk meg, hogy legyen étel, ugyanis a spéci diétánk ÉS a gyerek cukorbetegsége miatt hozatni egyszerűen lehetetlen.

Jelentem, megoldottuk: az egyik garázsban alakítottunk ki egy kis főzős pultot, aztán annyira megtetszett az, hogy ott van ilyen konyha-sziget, hogy úgy döntöttünk, minél inkább igyekszünk véglegesre alakítani, és akkor lesz egy nyárikonyhánk. A nyárikonyha mint olyan nem hülyeség, a nagymamáméknak is volt, tényleg az udvarra nyílt: ott mosta az uborkát, ott főzte be a lekvárt, ott volt a sparhelt, a nagy vödrök, a kézmosó lavór…

Belegondoltam, mi mindent készíthetnék itt: állhatna cseréphordóban a dobálós savanyúság, senkit nem zavarna a penetráns fingszag, amíg a fermentjeim erjednek, nem a fehér (mégis fehér lesz, a barna élőben nem tetszett) konyhában kellene feldolgozni a meggyet, a barackot, a paradicsomot, a lecsónak valót. Kéznél lenne minden egy kerti grillezésnél (hiába egyszintes a házunk, a telek lejt, így a kert egy szinttel alattunk van), be lehetne szerezni fillérekért egy kültéri sparheltet is, na azon meg aztán a kutyák kajájától elkezdve tényleg mindent meg lehetne oldani…

Nem biztos, hogy rossz ez nekünk.

A következő hetekben így rengeteget leszek a „pincében”. Csalóka ez, mert a telek fekvéséből adódóan egyáltalán nem pince, nincs földbe süllyesztve, így szuterénnek se mondanám, de vékony ablakok vannak rajta és nem lakótér, úgyhogy mi pincének hívjuk. Zárójelben mondom, hogy az egyik helyiségre ajtót tetettünk, így ott nyertünk egy 20m2-es dolgozót Medvének. Egyelőre kupleráj van ott is.

No de vissza: mivel rengeteget leszek ott, óhatatlanul elkezdem átnézni, szanálni, rendezgetni azokat a dobozokat, amikhez eddig nem nyúltunk vagy csak egy másik sarokba tettük át. Igazi kincseket találtam már most: könyveket, amiket elfelejtettem, de nagy örömmel találtam meg, aztán hímzett párnahuzatokat (istenien mutat majd a cserépkályha párkányán), régi szerelmes leveleket (ahh), és persze a rengeteg babaholmival teli ládát. Most még mindig úgy néz ki, hogy kelleni fog…

Mindenesetre jól kitoltam az első vizit időpontját: augusztus 22-én megyek, addig eldől, hogy szeretne-e ez a baba velünk maradni (egyelőre nagyon úgy tűnik :)). A kemoterápia miatt mindenképpen összetett genetikai vizsgálatot kérünk majd, azt is intézgetni kellene a héten, hogy pontosan a nekünk vizsgálatra ideális időintervallumra jegyezzenek elő, szóval van tennivaló bőven.

Neki is állok dolgozni álmodozni,

Nagyi igazán nem akar sok vizet zavarni. Nem ugráltat, nem követelőzik, nem hisztizik. Ezzel együtt rengeteg tennivaló van körülötte: a párnája, a vize, a haja, a körme, a gyógyszerei, a reggeli, a kis sárgabarack, az ebéd, a vacsora, a zokni, a gyógytorna, a tévé, a szemüveg, a még egy takaró, a sok a takaró, a fásli, a véralvadásgátló, a fürödjünk, a töröld le a keretet, a segíts át a szobavécére, a Bioptron lámpa, a masszázsfotel… sorolhatnám.

Tök sok jó dolgot is hozott az életünkbe: a gyerekek valamivel csendesebbek, nyugodtabbak lettek, Medve határozottan megkönnyebbült, az egész ház átalakítás felgyorsult és leegyszerűsödött, ráadásul a Nagyinak tök jó humora van.

Nagyon igyekszik nem beleszólni semmibe: pénzügyek, gyereknevelés, diéta, életmód. Mondom nagyon igyekszik. Egyébként minden, amit eddig evett (a kenyerünk, a vegán töltöttpaprika, a cukkinifasirt,a vegán fagyi, citromos-vaníliás köleskrém,  a rántás nélküli zöldségleves, a thai curry) nagyon ízlett neki, szívesen ette. Nyilván ragaszkodik bizonyos dolgokhoz: neki kell a napi tejecskéje (Aldi, bio teljes tej), a saját kenyeréhez (bajor rozscipó) és persze a kolbász, amit még otthonról elhozatott, a krémsajt, amit még a kórházból mentett, a macisajt, amit szintén ott adtak… szóval érted.

Teljesen elámult a szobája láttán: végül a legislegrégebbi hálószobánkat kapta meg, onnan kétszárnyú ajtó vezet a kert felőli nappaliba,ráadásul világos, jó messze van a kölyköktől és a dupla ajtón és az ablakon át is zöldre lát. Pár apróság még hiányzik,nagyon kell neki egy falvédő, a kézzel hímzett képei és egy olvasólámpa, de alapvetően kész vagyunk, megvagyunk,jó lesz így.

Újraterveztük a konyhát, és végül nagyon modern módon a sima sötétbarna pác mellett döntöttünk 😀 Bátrak és innovatívak vagyunk, na, de

1., napi 5 főzéshez-sütéshez nem praktikus a fehér (jólesett egy kicsit álmodozni, de nem reális)

2., ez tetszik igazán, ezek vagyunk mi.

Várom a leárazásokat, a hálószobánkhoz tartozó kicsi erkélyre szeretnék holland pázsitot és egy kis kávézó szettet (asztal, két szék), a nagy teraszra egy párnaládát (nagyot!) és mindenképp kell egy-egy garnitúra friss ágynemű a fiúknak is,immáron az új szobájukba, ami viszont költözik.

Igen, a fiúk szobájához akartunk a legkevésbé hozzányúlni, de sajnos másképp nem jön össze a dolog. A hátunk első részében lesz így a hálónk, a gyerekszoba, a konyha, egy étkező és egy családi szoba. A hátsó részben van a nagy gardrób és a gyerek gardrób, az én műhelyem, a nagyi fürdője, a dolgozó szoba és a szép nappali (ami egyelőre lebombázott hely az ablakcsere miatt).

A family room,  mint olyan, Amerikában teljesen bevett dolog, és lám, a szükség és  a lehetőség csavarta így-úgy, de nekünk is lesz.

A family room, azaz családi szoba általában a konyha és az étkező megnagyobbítása, egy légtérben van vele. Egy kevésbé formális tér, mint a nappali, ott van a gyerekeknek kialakítva játszó-és tanuló sarok (pipa, pipa, pipa), ez utóbbi nálunk az OO (otthonoktatás) miatt különösen fontos.

Hát, itt tartunk most. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy bánom, hogy így alakult. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kibírhatatlan. De hazudnék akkor is, ha csillogó szemmel azt mondanám, hogy könnyű. Nem, nem az.

De egy háromévesben annyi energia van, hogy bírja 😉

Három éve nincs rák a testemben.