Sajnos rossz hírt kaptam szombat este: az orvosom elutazott és így nagy valószínűséggel nem lesz jelen a szülésemnél. Így az én imádott szülésznőm is csak dúlaként lehet jelen velem bármely más orvos esetén, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag teljesen kicsúszott a lábam alól a talaj.

A dolog kísértetiesen hasonlít arra, amit Barnussal éltünk át. Két napja ezen gondolkodunk, és mivel kvázi sehol nem vár minket senki, úgy döntöttünk, hogy ha eljön az idő, akkor legalább közel legyen az a kórház, mert így is úgy is az ügyeletesnél szülünk. Aztán lehet, hogy mégiscsak az eredeti kórházba megyünk, hogy legalább a csecsemősök ismerősök legyenek.

Nem így terveztem, nem ezt vártuk, de valamiért ennek mégis így kellett lennie: sok sírás és nagy kétségbeesés után végre béke van bennem és elfogadtam, hogy minden megváltozott. A fájások jönnek, erősödnek majd leállnak, néha már egészen erősek, olyannyira, hogy többször összekészültem, hogy menni kell, de aztán mire kiértem a kocsihoz elmúlt és ott maradtunk hoppon. Már meg sem lepődöm, egyszer majdcsak elpattan az a burok, egyszer majdcsak kibújik az a kisfiú.

Már nem kavarognak bennem sem kérdések, sem indulat: nem kerestem ezt az egészet, hanem megtalált, én pedig állok elébe. Mást úgysem tehetek, legalább közel leszünk és ez azért ad valamiféle biztonságot:

A fészekrakó ösztön több mint valószínű. hogy annak a tizensok pár cipőnek és egyéb mindenfélének a megvásárlásában merült ki, amit az elmúlt napokban intéztem: jön cipő nekem, a fiúknak, vettem melltartóba jégpárnát, egy pihenőszéket (Gergőben nem bízom, na. Jobb az, ha nem csak úgy leteszem a gyereket a matracra vagy a játszószőnyegre.)

Tegnap este egy olyan, elsőre megoldhatatlannak tűnő helyzettel is szembesültünk, amit mára ugyan sikerült kiheverni, de megértettem, hogy miért így alakult, miért ezen az úton kell járnunk és fura mód meg is könnyebbültem – ennél rosszabb ugyanis nem jöhetett. Majd a szülés után elmesélem, addig már nem szeretnék ezzel foglalkozni.

Össze-vissza zabálok az elmúlt napokban: az esti vizesedéssel együtt összesen 7,6,a reggeli nettó mérésnél 6 kiló többlettel zárom ezt a várandósságot. Most már teljesen out of control minden – nyilván a mi kereteinken belül, de pl. a húst egyáltalán nem számolom, és lazán megeszek egy bő 10 centis bio kolbit éjjel gluténmentes kenyérkével és csalamádéval, vagy betolok egy fél literes vaníliás vegán joghurtot egy húzásra. Érdekes, se reflux, se sav.

Időközben megemlékeztünk Barnus első diabéteszes szülinapjáról is. Sokan nem értik, hogy mit kell ezen ünnepelni, mert ez egy szörnyű dolog, ez egy rettenetes dolog… és igazuk is van. Nagyon nehéz. Nehéz, amikor a kisfiad azt mondja, hogy éhes, Te pedig mindösszesen annyit tudsz neki mondani, hogy igyon egy nagy pohár vizet. Amikor hajnalban kelted, mert van egy kisebb hypo (nem, nem a 2,8 – az egy durvábbnak számít), szóval van egy kisebb hypo (alacsony vércukor), és már nincs a reggeliig annyi idő, hogy kezeld, inkább egybe kell vonni a reggelivel, és akkor az álmos macska 5:15-kor reggelizik. Nehéz, amikor telefonálsz, a gyerek nem akar zavarni, ezért az orrod alá nyom egy papírt, hogy “Ehetek egy almát uzsonnára? Írd ide: ______________”, és azon túl, hogy a szíved szakad meg, hogy engedély kell egy almához, ki is buggyannak azok a könnyek, mert nem, nem ehet. évszakváltásnál, erős frontnál egy napon belül is tud ok nélkül olyat ugrani az a cukor, hogy alig bírja vonszolni magát, és csak fekszik egész délelőtt.

Ugyanakkor hálás vagyok a Sorsnak és a munkaadóimnak: olyan munkahelyeim vannak, hogy ilyenkor jobb kézzel gépelhetek, a bal kezemmel pedig simogatom az izzadt, remegő kis fejét és elmondhatom százszor és ezerszer, hogy tartson ki, és mindjárt jobb lesz. Minden bizonnyal azok az emberek, akik engednek home office-ban dolgozni, nem tudják, hogy ezt nekik a mennyben felírják. Piros betűkkel.

Én nagyon úgy vélem, hogy igenis van mit ünnepelni. Ünneplem minden napját, hogy él a fiam és hogy van inzulin. Ünneplem azt a szabadságot, amit az otthonoktatással megélünk. Ünneplem azt az édesanyát, akivé általa váltam. Ünneplem azt a családot, amivé mi négyen értünk, és azt a nagycsaládot is, amivé ezt a szétszabdalt mindenki-elvált-minimum-egyszer famíliát kovácsolta a baj. Ünneplem az Édesanyámat, akit a diabetológus doktornő minden alkalommal kiemel. Ünneplem az apáimat, akik egy oroszlán elszántságával állnak mellettünk. Ünneplem apa feleségét, mert mindig van egy jó mondata, mert érti, mert tudja, mert segít. Ünneplem Barnabás iskoláját, a gyerekorvosunkat, a barátainkat, az inzulin gyártóját, az emberséges egészségügyi dolgozókat.

Ünneplem a jó cukrokat, a súlygyarapodást, a készséges éttermi dolgozókat (vannak jó helyek!), a nagy nevetéseket, az egészségtudatosságot, az élni akarást.

Ünneplem a fiam életét. Mindennel együtt. Minden nap. akkor is, ha nehéz, akkor is ha nem alszom. Akkor is, ha sokszor kimerítő, ha sírós, ha fáj. Én azért csak ünneplem. Hangosan, harsányan, örömkönnyekkel, eltúlozva, éjjel és nappal, mert van, mert él, mert ölelhetem.

Ezt a falmatricát kapta a diabéteszes születésnapjára és nagyon-nagyon örült neki. Gergővel tették fel, egyedül, darabonként és órási sikerélménynek élték meg, hogy összedolgoztak és hogy sikerült!

Szeretlek, Barnabás és nagyon büszke vagyok Rád.

Hát így.

Kínomban már mindent megtettem:

• felvásároltam minden szart az internetes csoportokban
• bejelentkeztem mindenféle közeli időpontú eseményekre. Hordozós fesztivál? Megyek! Űrexpedíció? Ott leszek!
• Ettem csípőset, édeset, sósat és ettem mindezeket egyszerre is.
• Relaxáltam. Relaxáltam kádban, a teraszon, a vécén és meditáltam zöldségpucolás közben is.
• Nem volt tervben, de volt egy jó nagy idegeskedni való is ma – az sem hozta ki a gyereket.
• Pihentem.
• Takarítottam.
• Guggoltam.
• Lépcsőztem.
• . igen. Megtörtént az elképzelhetetlen. Még szexeltem is. Pedig megfogadtam, hogy soha többet, de a Szent Cél (Kolos, gyere már!) érdekében feláldoztam magam,és volt bennem annyi tisztesség, hogy 1., nem írtam bevásárlólistát közben 2., nem fészbukoztam, hogy jobban múljon az idő.

Anya, tudom, hogy benned most egy világ dől össze, de igazából az eddigi kettőt is így hoztuk össze.

Hagynám, mert még papíron még van 2 hét, de Kolos minden. áldott. nap. elindul: fájásokkal, összehúzódásokkal, rendes, mérhető, klassz méhtevékenységgel, aztán leáll. Hajnali 1-től 5-ig midig úgy fest, hogy szülünk, aztán hatkor végleg felkelek és semmi.

A mi várható a testünkkel a kemoterápia utáni várandósság során rovatba felvehetjük azt, hogy bizony a kemoterápia egy infúzió és mint ilyen, a húgyhólyag segítségével ürül ki, az nem egy ajándék ezekben az utolsó hetekben. Többedszerre van vér a pisiben és hát fáj is, na.

… tulajdonképpen az élet megy tovább, a mindennapok is a szülünk-jaj, nem!-től eltekintve a saját medrükben mennek: dolgozom, a gyerekekkel haladunk a tanulásban, a dédi szenved és idegesít a különböző kívánságaival (ő fél a legjobban, hogy jön Kolos és a lé-te-ző legváltozatosabb módokon gyötör és ugráltat, aztán a következő pillanatban meg nekiáll sajnálni magát, az azután következőben meg nagyon belátó lesz).

Az életem egy cicaharc. Melyik almareszelővel kellett volna lereszelnem a reszelt almáját, hol a kombinéja, ki vette át a nyugdíját, ja, azt elfelejtette, ebédelt-e már, hol van a porcelán lovashuszár, kidobtuk-e a tárcsázós telefonját.

Aztán van a vegyél fel zoknit, te sajnos nem írhatsz Barnus munkafüzetébe, ügyesen feküdj le ebéd után, nagyon szép magas lett a torony, már megint vizes a talpad.

És akkor a hol a cukormérőd, hegyezz már egyet azon a ceruzán, kapcsold fel a villanyt, kapcsold le a villanyt, mérj egyet, csukd be a szemed, figyelj oda kérlek.

… én pedig próbálok elcsendesedni, de jön a futár, a postás, pattog az olaj, el kell intézni az inzulint, lejár a mosógép, kiömlött, beömlött, beütötte, fel kell hívni, lapzárta, határidő, megint melyik visít… én pedig jobb híján elképzelek magamnak egy életet, ahol simára alszom az arcomat, ahol van létjogosultsága a strasszköves sarunak, az organikus agyagból készült arcpakolásnak, a megrendelt könyvnek, az egészen apró, vajbőr táskának. Ahol eljutok bármilyen kultúrprogramra, rendezvényre, vásárra. Vagy csak simán öt percet eltölthetek a vécén. Kussban. Egyedül.

Jósolták, hogy nem visszük végig, mert a kemó meg a placenta meg az epirubicin, de végigvittük. A 35. hét után már diadalnak számított a történetünk, és vártunk, vártunk, hogy mikor érkezel- a fejem felpüffedt, te dörömböltél, én pedig dünnyögtem, hogy akkor gyere már, ha elindultál.

Jöttél volna jó szívvel, én pedig úgy tettem, mint aki készen áll, úgy tettem még magam előtt is. Fájások, összekészülődés, aztán elkezdett gyengülni és leállt. Én pedig csalódottan álltam: nem akar jönni az a gyerek.

Egy, egyetlenegy ember volt, aki tudta, hogy én vagyok, aki nem engedlek megszületni – még én magam sem tudtam, hogy így van.

Zs. tudta. Mondta is. “Engedd. Ő jönne már nagyon, neked kéne engedni,beszélj vele, beszélj Ádámmal, csendesedj le, fordulj befelé. Igyál egy vodkát és engedd el végre magad.”

Anyunál hagytuk a gyerekeket, beültük a kocsiba, elmentünk egy étterembe – sírni.

Sírni, mert gyáva vagyok. Mert túléltem, és annyira fantasztikus, hogy még vagyok, hogy még élek, hogy még láthatom a szeretteimet, hogy nem tudok felhőtlenül örülni a változásnak, mert az bizony hozhat rosszat is – és hiába beszéltük át ezerszer, hogy nem, most nem jön rák, most egészséges vagyok, most ez egy másik helyzet, én már nagyon megégettem magam. Sírni, mert nagy korszakot zár le Medve is, mert ő sem Kolossal volt elfoglalva, mert ő is nagyon sokat hibázott. Zokogtunk a francia lecsóba, ölelgettük egymást és így a tizedik évben újra kiterítettük a lapjainkat. Pucér szívvel és könnyes szemmel kapaszkodtunk egymásba.

Mindkét fiamat óriási szeretetben és végtelen gyengédségben vártam. Kolosnál azonban ez teljesen másképp volt – megadtam neki a lehetőséget, hogy éljen, aztán ugyanúgy bedaráltak a mindennapok: a cukorbeteg gyerek, a házasságunk válsága, a mindennapok kíméletlensége és… hát, folyton ott volt a kisördög: mi lesz, ha a harmadik miatt borul minden? Mi lesz, ha ez az egy elveszi a másik kettőtől az édesanyát? Ki marad nekik? Mi marad nekik?

És a kérdések: mi volt a terve velem a Jóistennek? Annyira nem volt benne a pakliban, hogy én egyszer háromgyerekes édesanya leszek… pláne nem egy ilyen nehéz élethelyzetben. Pláne nem váratlanul. Hogy fogom megoldani? A sok ha, de, jaj és miért közepette Kolos csak nőtt, nőtt, és a határtalan öröm helyett nekem jobbára a majdcsak lesz valahogy jutott.

Ő pedig hamarosan kibújik. Én a kezembe veszem. Átölelem. És ha elég merszem lesz, ha elég tökös leszek, akkor belenézek majd a szemébe.

Nem hazudok neki. Nem mondom, hogy jaj, hogy vártalak. Nem mondom, hogy minden gondolatom te voltál. Nem mondok neki egy kurva szót sem. Mélyen meghajlok majd a kisfiam előtt és tudja majd, tudni fogja, hogy szeretem és hogy a bocsánatáért esedezem. Hogy felnézek rá, hogy engem választott anyának, hogy kitartott, hogy kapaszkodott, hogy bízott bennem akkor is, amikor igazán én sem bíztam magamban, csak minden mindegy alapon fejest ugrottam az ismerős ismeretlenbe.

Remélem érti majd a könnyeimet.

Remélem érti majd az örömömet.

Remélem érti majd, hogy nem vagyok tökéletes.

Remélem érzi, hogy várom.

Remélem egymás szemébe nézünk hamarosan.

Egyet csettintek és már meg is lesz – a harmadik gyerek az már ilyen, nincs is mese, kicsit szélesebbet lépek és kiesik.

Az.

Az bazmeg, az.

Pikk-pakk.

Ripsz-ropsz.

Hipp-hopp.

Az.

Konkrétan háromszor indult meg Kolos – eddig. Őrületes fájások, szuper szívhang, ugyanaz a jellegzetes, semmivel össze nem téveszthető derékcsonti fájdalom, mint Gergővel, de aztán leállt. A harmadiknál már nem bíztam a véletlenre: a hajnal 1 óta tartó rendszertelen fájások után azt hiszem 10-körül megittam a bábakoktélt és a biztituti kedvéért egy glicerin is kúp is felcsúszott, hogy na akkor jöjjön először aminek, aztán pedig akinek jönnie kell. Egy dolgot értem el vele: leálltak a fájások. Na jó, kettőt: az elmúlt 8 és fél hónapban semmi nem volt annyira vicces, mint az a hihihi-hahaha formájú karfiol a hihihi-hahaha édesburgonya mellett. Pálinka, na…

Kínomban vásárolok, úgyhogy a pikk-pakkból nekem most leginkább a pakkok jönnek.

Minden szart, leginkább saját magamnak: cipőt, arckrémet, melltartót. Felesleges táskákat, testápolót, könyvet, sarut. Pelenkázó táskát , szempillaspirált. Elbújok. Felszínes, semmitmondó, sekélyes látszatdolgok mögé bújok és nyávogok, hogy miért nem születik már meg a gyerek, ha egyszer ennyire jönni akar.

És ugyanakkor pontosan tudom, hogy Kolos csak akkor indul majd meg, ha nem félek már. 

Nem, nem a szüléstől, hanem az azt követő 9. naptól: be kell járnom, végig kell járnom, az lesz az én El Caminom, hogy megnézzék a mellem és azt mondják, hogy minden rendben. Hogy visszamenjünk oda a patológia elé és megnézzük azt a téglaépületet, és elbúcsúzzak tőle, és megsimítsam a falát, hogy túléltem. A szemébe szeretnék nézni annak a csecsemős doktornőnek, aki a szemembe mondta, hogy ennek a fele sem tréfa és megsimogatni, ha csak a szememmel is, mert életet mentett az aggodalma.

Hogy a radiológus doktornő ne térdeljen előttem és ne fogja a kezem, hanem öleljen át, és mondja azt, hogy vége. Három és fél közös év van mögöttünk, és még sok-sok van előttünk, de ennek a szakasznak vége.

Hogy ott az autóban, fél mellből, de megszoptassam Kolost.

Megnézem majd a szobánkat, bekukkantok a flamingós függönyhöz, és felmegyek, bizony felmegyek abba a fürdőszobába, ahol először láttam meg a melleimet. És nem, nem nézem majd a csempét: a melleimet nézem majd, és ömlik majd a balból a tej, a jobb pedig békésen v.a.n. Vagyis l.e.sz. Ennél többet nem is kérhetnék tőle.

El Camino. Ugyanúgy együtt járjuk végig Vele, mint három és fél évvel ezelőtt. Pontot kell erre tenni.

Kolos, Anya kész van. Jöhetsz.

– azaz ezeket már töröltem facebookon

• Már nem vagyok Alexandra rajongó. Nem tudok rajongani valamiért, ami ilyen szinten sodorja veszélybe a könyvipart.
• Már nem kedvelem a Culinarist. Sajnos a legtöbb cuccukat nem ehetem, nem bio vagy csak nincs rá szükségem.
• Nem kedvelem Jamie Olivert, Nigella Lawsont és Gordont sem. Érdektelenek számomra a receptjeik.
• Leiratkoztam a Rövid haj sokféleképpen oldalakról
• Nem érdekelnek a dizájn oldalak, a lakberendezési oldalak, a minimál galériák
• A legtöbb gyereknevelési – kismamás oldal. Nagyjából semmit nem tudok magamra, magunkra vonatkoztatni.
• Esküvői fotósok. Nem is értem, miért nem töröltem korábban.
• Ciki, de kezdem törölni a komolyzenei programokat ajánló oldalakat. Esélytelen.
• A menő éttermek FB oldalai is mennek a levesbe.
• … és attól, hogy ájfonom van, nem érdekelnek az ájfonos hírek.
• Cipőboltok, ruhaboltok, ékszerüzletek, amikben sosem jártam és nem is igazán érdekel, hogy mit árulnak. Egyszerűen csak befogadta a szemem a kínálatukat, mint a rágógumit, de mindig átpörgettem, mert számomra irreleváns tartalom.
• kozmetikai márkák, amiket nem kennék magamra
• szuper családmenedzser anyák időspóroló, pénzspóroló, gyerekterelgető, férjboldogító blogjai (mai to-do: beírni a plannerbe, hogy date night!)
• kávézók, ahova nem megyek, zenekarok, akiknek a koncertjeire nem jutok el, szórakozóhelyek, ahol nem érdekel, hogy épp milyen bulit tartanak.

És láss csodát, kezd feljönni a feedemben az, ami érdekel. Mindaz, ami én vagyok – most.