Valahogy majdcsak lesz, valahogy majdcsak megoldódik minden, valahogy kijövünk ebből.

Néha hullámokban rám tör a sírás, az egészben a bizonytalanság a legrosszabb: mikor lesz MR, mikor lesz a műtét, ki lesz az orvos (a tündérdoktornő babát vár és már a végén jár eléggé, szóval ő nem), mit fog enni Barnus, ésatöbbi.

Hogy lesznek az év végi vizsgák, mi lesz a Balcsival – mikor tudunk menni… ezekre mind a következő két hét hozza meg a választ.

Nehéz most nagyon. A család velünk és mellettünk, Barnus okos, ügyes, megérti, hogy miért kell, de nagyon fél. nem csodálom, én is be lennék fosva. Fájdalmasan logikus kérdései vannak: hogy maradok életben, ha nem ehetek? Mi lesz, ha nem megy le a cukrom és ketoacidózisom lesz? Mi lesz, ha nem áll el a vérzés? – én pedig a legjobb tudásom szerint válaszolok, nevetek, bólogatok vele, oszlatom a felhőket, hozom a napsugarat amennyire tudom. A szövettanról nem beszélünk.

Helyette Könyvfesztiválra mentünk (előtte kórházba), tegnap sportnapra, ahol végig mantráztam, hogy nem futna így, ha ekkora daganat lenne benne: aluszékony lenne, fáradt, levert, aluszékony, fáradt, levert, most sápadt, de élénk, fürge, élénk, fürge, kacag, basszameg, kacag, basszameg, nincs semmi, kicsi fiam, kacag, fut, de gyors, nem létezik, kérlek maradj, kérlek, ne menj, kérlek ne kelljen mennie, kérlek, ne szenvedjen többet, kérlek, ne fájjon neki.

És dingdingding, megint Istennel egyezkedem.

Na jöjjenek a kedvenc képek tegnapról, a kertünkből. Kriszta átjött beszélgetni, közben pedig kattogott a gép…

Kolossal nem lehet betelni. Ömlik rám a babanyál, ölel a két kis kezével és nem kell csinálnia semmit ahhoz, hogy életerő áradjon szerteszét, ahol csak jár.

Nyerni fog. Ez biztos. Én nagyon szép és tartalmas élete lesz.

Muckó, de szép vagy!

Apja-fia.

Gergő egy képbe sűrítve. Maga a napsugár.

De nagy lett ez a kislegény…

Még van azért egy csipetnyi babaillat, de már halványodik, már csak az emléke lesz lassan, nekem pedig beleszakad a szívem.