Hol így, hol úgy van a lelkem mostanában. A tegnapi nap például pocsék volt: Gergő üvöltve visít és sikítva ordít egész. álló. nap., ha nem veszem ölbe. Ezt most kezdte, és egyszerűen másfél óra elteltével leszakad a karom.
Kaptam egy nagyon klassz diktafont Medvétől, most úgy érzem magam, mint valami Nagyon Fontos Ember, ahogy járkálok a diktafonommal és beszélek rá. Vicces.
Ugyanakkor iszonyú hasznos: estére már szivacs van az agyam helyén, jobbára csak arra jut erőm, hogy leírjam, amit egész nap rámondtam, de akkor és ott kitalálni már nem lenne erőm.
Barnabás itthon van velem, ami egyrészt idegtépő (de éhes vagyok, szomjas vagyok, százegykiskutyakell, meséljünk, viszket, pisilni kell) másfelől nagyon de nagyon klassz (jókat beszélgetünk, odabújik hozzám, hajtogatunk, dekorálunk).
És most van egy nagy, naaaaaagy, naaaaaaaaaaaagy tervünk: az előszobába, az erkélyre és a konyhapult külső részére is ilyet tervezünk.
————————
Iszonyú sokat gondolkodtam egyébként mostanában arról, hogy hogyan is neveljük a gyerekeinket. Aztán mikor jól belemerültem volna, gyorsan abba is hagytam, ugyanis borzasztóan megrémített az, hogy most ÉN vagyok az anya, aki eldönti… aki eldönti, hogy mit lehet és mit nem. Aki eldönti, hogy mi a jó és mi nem. Mit nézünk, eszünk, mivel játszunk, hogyan öltözködünk. Hogyan beszélünk.
Mással.
Egymással.
Mom sets the tone – mondaná az angol, és ez igaz – anya lövi be a hangnemet. Anya tereli helyes mederbe a stílust, amiben kommunikálunk, létezünk, élünk nap nap után.
Azt hiszem, ebben nem vagyok túl jó.
Azt hiszem, ebben bőven van hova fejlődni.
De megéri.
1 Comment
A gyereknevelésben szerintem az a legnehezebb, hogy a visszajelzés, jó esetben pár év múlva rosszabb esetben csak akkor van mikor kiderül, hogy megállja e a gyerek a helyét a nagyvilágban.
Számomra pl nagyon elképesztő, hogy míg én minden reggel minden egyes mozdulatáért a gyerekeimnek könyörögnöm/cirkuszolnom kell (öltözés evés), ha nem vagyok velük még szólni sem kell és csinálják amit kell.
Ugyanakkor egy idő után tehetsz bármit, a csoport ereje megdöbbentő. Mióta a fiam iskolás, úgy beszél velünk, hogy igencsak viszket a tenyerem, ha rászólok, visszaszól, felesel, pofákat vág. És még csak hét éves. – aztán meg látom, hogy fogja meg a tesói kezét mikor egyedül mennek át a garázsba apjukhoz, figyel rájuk és ilyenkor ez nagyon-nagyon jó érzés. –
Nehéz dolog ez. És nem hiszem, hogy bárki is 100 %-osan jól csinálná. Nem lehet.
2014-05-13 at 16:19