Spoiler!

Amikor kiderült, hogy Barnabás cukorbeteg, szinte az első gondolatom az volt,hogy hogyan értessük meg vele, hogy mi történik, mi miért történik és hogy attól, hogy diabéteszes lett, attól ugyanaz a vagány-mokány cickány, mint előtte. Az Egy Csepp Figyelem alapítvány oldalán találtam rá Finy Petra könyvére, és végül múlt héten, a Pagonyban vettük meg.

Még este elkezdtük olvasni.

Nyilván az egyik főhős cukorbeteg, a másik pedig egy szárnyas-patás pegaur fiú, akinek nagyon-nagyon kicsik a szárnyai, így nem tud repülni a többiekkel, bár nagyon szeretne. Benne van minden. A “nem vagyok elég”, a “valami baj van velem”, a “sosem lehetek olyan,mint a többiek”. Brilliáns, hogy nem a cukorbeteg kisfiú érzései ezek, ő pont a mindent megoldó nagy feltaláló, aki kitalálja, hogy építsenek egy klassz szárnyat a pegaur fiúcskának, és akkor pont úgy tud majd repülni, mint bárki más. Szuper az is, hogy a szárnyakat nem fedik el, a kis pegaur büszke rá, hogy a barátja milyen okos szerkezetet talált ki, nem szeretné elfedni az illesztéseket, sőt, büszke rájuk.

Barnus sírt. Háromszor, négyszer kellett elmesélni neki, minden egyes alkalommal elmondta, hogy ez egy igaz mese, hogy ebben ő hisz, és hogy milyen csodálatos, hogy meg lehet oldani a kis szárnyú fiúcska gondját.

Az illusztráció nagyon nem az én világom, (érdekes, a mellrákos könyvnél pont azt éreztem nagyon eltaláltnak, a történetet nagyon nem), a mese viszont igazi megkönnyebbülést hozó, gyengéd terápia.

Gratulálok az alkotóknak!