Félelem. Talán a félelem volt a legmeghatározóbb érzés az előző terhességem során. A 28. hétig minden rendben ment, aztán kiderült, hogy az orvosom épp nem ér rá akkor, amikorra ki vagyok írva, így egy „köszönöm, viszlát, sok sikert” kíséretében elengedte a kezem. Kétségbeesetten kerestünk helyette valakit, de a kuszaság csak nőtt, és érdekes módon minden orvos „aggasztónak” és „veszélyesnek” látta a helyzetünket. Hogy miért? Nos, az egyik azért, mert a magzat elmaradt a fejlődésben, a másik azért, mert túl nagy, nem fog kiférni. A harmadik szerint így a vége felé már sanszos, hogy elhal a méhlepény (minden 12.000-ből egyszer előfordul, bizony ám!), egy dologban azonban tökéletesen egyet értettek: egy jó kis programozott császár még a szabadság/síelés/sűrű időszak előtt megmentheti a cérnaszálon függő életünket. A gyerek ráadásul nem fordult be, és már BIZTOS, hogy nem is fog. Van ugyan lehetőség, hogy megfordítsák, de természetesen ez is ÉLETVESZÉLYES, csak puszta véletlen, hogy eddig nem halt bele senki. Sírtunk, féltünk, elfogadtuk. Barnabás egy szép februári napon 37 hét 5 napra több mint 3 kilóval megszületett.
Évek teltek el, mire kibogoztam a szálakat, mire szembe tudtam nézni a saját ostobaságommal és hiszékenységemmel. Mindenki biztosra vette, hogy ha lesz második kisbabánk, ő is császáros lesz.
Én is.
………………………………………
Sosem voltam elkötelezett ősanya. Nem éreztem az anyaság során „spirituális kiteljesedést” és az „ösztönös közös női tudatalattim” is csak némán hümmögött a sarokban. Szeretek anya lenni, szeretem a kisfiamat, de valahogy úgy voltam vele, hogy az anyaság feladat, ami a gyerekről szól, én pedig teszem a dolgom, kenem a kenyeret, adom a puszit és kész. Nem számítanak a szülésem körülményei, a lényeg, hogy itt vagyunk, megvagyunk, megyünk előre.
A második két csíkos tesztnél derült ki, hogy mennyire nincs igazam.
Elöntött a félelem, hogy megint rossz döntést hozok, hogy megint a műtőben kötünk ki, ráadásul idő előtt. Vannak anyák, akik szülnek és vannak, akik csak ott vannak, és majd lesz valami velük –én pedig erősen a kettes csoportba tartozom.
Nem, a császár utáni természetes szülés (CSUSZ) gondolata sem volt egyértelmű számomra. Nem volt kitáblázva, hogy „Ági, ez a helyes út”, és nem éreztem mindent elsöprő vágyat a lelkemben. Olyan volt maga a gondolat, mint egy puha takaró. Mint egy varázslatos mese – erős nőkről és csodaszép babákról, szülésről és születésről. Vattaszerű, puha, mosolyra csábító monda, ami szép lassan körbevesz, majd megismered a szereplőit, megtanulod a fejezeteit, végül pedig már úgy adod tovább, mintha a Te lelkedből fakadt volna.
Felnőttem a saját mesémhez.
Szeretnék szülni. Így, egyszerűen, a maga minden nehézségével együtt. Szeretném megadni a testemnek és a lelkemnek a lehetőséget, hogy világra hozzanak egy kisbabát. Érezni akarom, hogy nem félek. Hogy olyan vagyok, mint Pocahontas a hegyen, aki bátran tekint a jövőbe, miközben haját lengeti a szél (csak lényegesen nagyobb kiadásban, és sajtos szendviccsel a kezében).
Mikor ezt kimondtam magamban, olyan volt, mintha kisütött volna a nap. Simogattam az akkor 14 hetes pocakot: megcsináljuk, Drágám, ugye? Megcsináljuk Te meg én, ugye? És folytak a könnyeim. Beléptem a mesémbe.
No Comments