ma valami egészen elképesztő és érthetetlen cirkuszt rendezett a négyéves státuszvizsgálaton. Egyáltalán nem volt hajlandó együttműködni, lefeküdt a földre, rúgta a széket, a játékokat lesöpörte, fékezhetetlen és összerendezhetetlen volt.

A kocsiban folytatta: megütötte Barnabást, duzzogott, kiabált, dühöngött, én pedig miután egész délelőtt szépen szóltam így-úgy-amúgy, majd csúnyán így-nagyon úgy- és kurvára amúgy, kilátásba helyeztem, hogy elverem a fenekét nagyon szívesen, amennyiben ez segít neki lecsillapodni. Nos, a hír nem rázta meg igazán, folytatta a dühöngést, én pedig rácsaptam hármat a fenekére.

Most nem vagyunk jóban.

Én utálom, hogy pont olyan hisztérika, mint amilyen én lennék, ha megengedhetném magamnak vele szemben, és egyenjogú félként küzdhetnénk az élet arénájában (de mély gondolat, bazmeg, de mély :D), és nem az anyja lennék, akinek felelőssége, hogy a kölyök ne legyen korszakos seggfej.

Jaj, a védőnő és a másik fejlesztőpedagógus nem ért egyet az asperger gyanúval.

Nos, az óriási testi fenyítés után hidegháborús helyzet alakult ki: ő az egyik szobában forralt bosszút, én a konyhában forraltam bort, és nagyjából egyszerre indultunk meg egymás felé. Sírtam, mert bántott, hogy eszköztelen vagyok, sírt, mert tudatában volt annak, hogy pöcsfejként viselkedett.

A miértekre nincs válasz, hacsak az nem, hogy anya, se kicsi nem vagyok, se nagyfiú nem vagyok, én már semmise vagyok, nekem pedig a szívem szakad meg, mert nem tudok neki ennél többet segíteni, így is neki nagyon sok olyat engedek, amit Barnabásnak nem (és értelemszerűen Kolosnak sem).

Mi a megoldás? Fogalmam sincs.

Valami, ami csak az övé, amit csak ő csinálhat, ami csak neki szól, amiben csak ő ügyes, de nagyon nehéz, mert ez még nem az a kor, amikor megértené, hogy az ő lelke a legislegszebb a világon és senkivel nem kell versenyeznie. Mikor Barnus kicsi volt, a “mi dolgunk” a szurka-krumpli volt: minden héten elmentünk, megettünk egy csomó sültkrumplit valami szósszal, megbeszéltük az élet nagy dolgait és egyből nem fájt annyira, hogy kistesó született.

Gergővel nincs ilyen. Barnabást viszem orvoshoz, Barnabás megy zeneiskolába, Barnabásnak megyünk a fellépésére/fontos dolgára/vizsgájára, Kolos pedig az icipici és ő még nagyon friss, nagyon új, egy csomó minden történik körülötte is.

Gerusz pedig valahol csak áll és vár a sorára, de most kitaláltam, hogy a fejlesztő pedagógus szakvéleményét még megvárom, aztán beíratom valahová, ahol mi mindnyájan csak rá várunk, csak rá figyelünk, csak vele foglalkozunk.Nem tudom, hogy aikido,úszás, falmászás vagy lovaglás, de ki fogom találni mi az, ami óriási sikerélményt okoz neki,pláne, hogy a gyógytornától a mozgása is sokkal rendezettebb lesz.