Nem.

Nem vagyunk azok, legalábbis most nagyon nem. Most kifejezetten szarul vagyunk és nehéz nekünk, nagyon sokat veszekszünk, ugyanis Gergőke immáron két és fél hete itthon van, és ma reggel megint cseppkő méretű zöld fika jött az orrából. Visszafertőződött, de inkább azt mondanám, hogy meg sem gyógyult.

Újabb antibiotikum kúrát nem lenne már szerencsés (kettőt kapott), és szemmel láthatóan valami olyasmi van benne, ami röhög az antibiotikum láttán.

Tenyésztést fogok kérni, mert ez így tarthatatlan.

Mindegy, nem lázas, nem fáj a füle, nem semmi, úgyhogy ő aztán jön-megy és csinálja a dolgát.

Tányért tör, ablakot nyit, felmászik a sima radiátoron, bemászik a kádba, beleül a vécébe. Tombol, tör-zúz, unatkozik. 

Nem érdekes sem a kisvonat, sem a  mese, szarik bele a vetítésbe és a bár-mi-fé-le játékba.

Eszméletlenül örülnék, ha a gyerekem tv függő lenne. Óriási sopánkodással tudnám ecsetelni, hogy jaj, hogy elszaladt az idő, hipp-hopp eltelt másfél óra, de nem, 3(!) percnél tovább nem köti le a tévé.

Percenként emelem a dózist, mintha kokainra szoktatnám a gyereket, de nem akar, nem tévézik, én pedig lassan megőrülők, hogy állandó sírásban, visításban, verekedésben, veszekedésben élek/dolgozom/létezem.

Veszekedést mondtam? Ó, igen, Barnabás ugyanúgy köhög.

Naponta ágyhúzás, matracfertőtlenítés, grapefruitmag csepp, nyírfakivonat, c-vitamin, magnézium, immunerősítő. A diétának hála, egy-egy ilyen betegség már csak az agyforgácsoló kategóriába esik, de a szteroid, a kórház és az infúzió már nem része a repertoárnak úgy, ahogy Barnusnál voltak.

Cafrangokban lógnak az idegeim, az idegeink, már minden különösebb ok nélkül sírok, és igen, vannak sokkal rosszabb napok, mint a tegnapi, amikor Medve kezdett el üvöltözni, hogy nem bírja tovább.

Nem bírja tovább, gyógyuljak már meg, bírjak már annyit, mint előtte és hogy ő semmit nem akar csak egyedül lenni.

Én ezt megértem, mégis borzalmas hallani, hogy szabadulna tőlünk, mert elege van. Nekem is elegem van, elegem van ebből az egészből, de ez van, ez az életünk, nem tudunk ebben most előre lépni.

Tesszük a dolgunkat, hol az egyikünk stabilabb lelkileg, hol a másikunk, de szakad a cérna és most már mindketten sírunk, megyünk tovább a vízszintesen eső hóban és várjuk, hogy jobb legyen.

Drukkoljatok és gondoljatok ránk, hogy talpon maradjunk.