I’m out.

Nem nézem végig, hogy Gesztesi Károly hogy esett szét a Mokkában – mindenki erről beszél, és naná, hogy kíváncsi lettem, be is töltöttem a videót, de amint elindult, leállítottam. Nem kell ezt látnom.

Nem olvasom el, azokat a cikkeket, hogy milyen úgy, szemétláda húzása van az ISISnek, azt meg különösen durvának tartom, amikor CT (azaz továbbkattintós) linkkel teszik be. Nagyobb nézettség az oldalnak, és az “olvass tovább” után derül ki a kegyetlenség…

Nem megyek be már semmilyen üzletbe – jó, ez álságos, ugyanis fogyasztani fogyasztok: neten rendelek meg mindent De nem állok sorba, nem szörnyülködöm azon, hogy mennyire kifordul magából mindenki, hogy hogy tülekednek az emberek, hanem egyszerűen kimaradok belőle. Persze, itt az Isten háta mögött megtehetem. Itt valahogy másképp mennek a napok. Kinézek a hálószobából, csak a dombokat látom, amíg nem kelek fel, még a szomszéd házak teteje is rejtve marad… Legurulok a domboldalon, majd balra fordulok, kimegyek még a kisvárosból is, itt pedig már csak az erdők, a dombok, a szőlők és egy kis hegyi út van -két autó el sem fér rajta. Csipkebokrok. Nyáron vadvirágok. És nincs wifi.

Persze nincs a sarkon biobolt sem. Ha moziba szeretnék menni, akkor utaznom kell és hát elmúltak azok az idők,amikor csak úgy útbaesett a C&A vagy a Tchibo, vagy akár egy kávézó.

Emlékszem, amikor még a Nagykörút mellől kerestük a leendő otthonunkat, találtam egy kis mézeskalács házat. Kisebb volt, mint ez, messzebb is lett volna mindentől, és nem volt hozzá ilyen orbitálisan nagy telek, a tömegközlekedés és az iskola sem lett volna egyszerű (nyilván emiatt nem is kapkodtak utána), de valami miatt hetekig, sőt, hónapokig visszatértem ahhoz a hirdetéshez. Rengeteg kép volt feltöltve a házról: nagy, meleg konyhája volt, egyszerű, természetes színei, fa fedélszékkel és kicsit kopottas, de nagyon kényelmesnek tűnő ülőgarnitúrával. Bájos ablakain csodaszép régi függönyök és karnis volt, és minden ablakkilincsre egy rém helyes kis angyalkát tettek. Talán azért tetszett, mert annyira nagyon más volt, mint amiben éltünk: nyoma sem volt rohanásnak, trendeknek és túlórának, parkolócéduláknak, részvényeknek és papírdobozos kínai kajának.

Négy év telt el. Négy gyötrelmesen nehéz év, és most végre újra süt a Nap (leszámítva a nyakamat, annak kurvára nem süt), mi pedig egyre jobban a saját képünkre formáljuk ezt a házat. Cinkosunk lett, barátunk, rugalmas segítőnk, és folyton változik, folyton alkalmazkodik hozzánk. Mi pedig jövőre a megmaradt régi ablakokat is kicseréltetjük, és az akkora már 20m2 körüli konyhám ablakából nézem majd a csendes utcánkat, hallgatom a mesét, igazítom a függönyt, és -miért is ne? – lesz angyalka is a kilincsen.