paradicsomos gnocchit készítettem, meg bablevest, este pedig vegaburgert ettünk fekete retekkel. Kissé felfúvódva a kulináris sokszínűségtől már nem is volt másra erőm, mint pipálgatni a babás listát: tulajdonképpen megvan minden, már tényleg csak pár apróság hiányzik, így vidáman kortyolgattam a teámat, olvasgattam az egyik cég katalógustervét (nemsokára megy a nyomdába, szóval nem maradhat benne hiba), és élveztem, hogy a cserépkályhából csak úgy árad a meleg a talpamra.

Elöntött az a nagyon jóleső érzés, hogy jól vagyok, a helyemen vagyok, és átgondoltam, hogy mennyire megszerettem az életem: ezt a szakaszt, az életkoromat, a helyet ahol élek, és igen, talán a nehézségeket is. Megírtam a tegnapi posztot, a szívem tele volt hálával és tisztelettel egyrészt azok iránt, akikről írtam, másrészt sok más ismerősöm iránt is, akikről most egy szót sem ejtettem, és gondoltam elmondom Medvének is, mert mostanában volt tízmilliószoros nap, hátha az ő lelke is megnyílik vagy mi…

És csak egy kicsi fény világított a szobában, a gyerekek aludtak édesdeden, én pedig behoztam mégegy fekete retkes vegaburgert és mondtam, hogy bablevest nem eszem estére, hogy maradjon holnapra is, majd nekiláttam majszolni és a lelkemet kitárni szeretett férjem elé.

… aki érdeklődve figyelt, és elismerően bólogatott, hogy hát, igen, micsoda nagyszerű emberek, nagyszerű teljesítmények, le a kalappal… én pedig egy kicsit elkámpicsorodva a mindennapjaim szürkeségétől, megkérdeztem, hogy és én? Nekem milyen olyan teljesítményem, tulajdonságom van, ami megdöbbenti és elismerésre készteti?

1., Túléltem a rákot.

2., Remek anya vagyok.

3., És minden jel szerint az utolsó tányér bableves elfogyasztása nélkül is el tudom fingani így terhesen végig a Carmina Buranat.

Carl Orff szerintem most megsemmisülve zokog a túlvilágon. Én is, csak én ideát.