Június eleje

Verőfényes napsütés, Medve és Barnus a Balatonon, én pedig a két kicsivel itthon: jövő héten mi is megyünk és rengeteg intéznivaló van, mert hosszabb időt töltök a Balcsin. Vennem kell nyűhető nyári cipőket a gyerekeknek, a vidám kis Barnabás ugyanis nem sokkal ennek a képnek az elkészülte után akkora kacsaszarba lépett, hogy az apja szerint gyakorlatilag letakaríthatatlan 😀 (te jó ég, ez is mikor lett ekkora??)

Be kell még mennem az egyik munkahelyemre, szerdán mell-és hasi ultrahangra megyek, ahol megbeszélem a doktornővel, hogy ideje lenne egy tüdőröntgennek és egy mammográfiának is. Egy ismerősöm, aki szintén emlőrákos volt most bordafájdalommal küzd, így minden egyes pici diszkomfort óriásinak tűnik számomra is. Most h-i-r-t-e-l-e-n nekem is fáj a szegycsontom és majd’ beleőrülök és attól tartok ez már mindig így lesz – jobb és rosszabb időszakok váltogatják egymást és a legtöbb, amit remélhetünk, hogy egyre hosszabbak lesznek a lelkileg jó időszakok.

Kolos ma két hónapos, én pedig ma hajnalban azon morfondíroztam, hogy hova a francba tűnt el ez a két hónap? Aztán jobban belegondoltam és már vissza tudtam idézni: az első mosoly, a hallásvizsgálat, az öröm a gyerekek arcán, az éjszakai összebújások, a cirkusz a dédi körül, Karolina látogatása, Húsvét, fotózás, gyerekorvos, Kastély, vérvétel, és ó, megint itt tartunk vérvétel és szegycsont fájdalom.

Hiába mondom, hogy vége, sosincs vége. Mindig van valami, amit a biztonság kedvéért csekkolni kell. Idegőrlő. A legrosszabb az, hogy teljesen be tudom magam pörgetni ilyenkor, ennek pedig egyetlenegy oka van: van mit vesztenem.

Itt van a három csodás gyerekem, a férjem, én pedig rosszul kufárkodtam az időmmel. Az elmúlt egy évben túl sokat adtam magamból olyannak, aki nem érdemli meg: kimerítettem magam, szomorú voltam és aggódtam a jövő miatt, pedig pontosan tudni lehet, hogy ez nem tesz jót, nagyon nem. Így most ezzel a szegycsont fájdalommal még azt sem mondhatom, hogy a tökéletes idill – minden rendben helyzetben robbanna a bomba, mert… hát… elb@sztam.

Megint.

Túl sok félelem. Túl sok energia másra. Túl jól akartam csinálni. Nem volt szívem kipenderíteni – így viszont nekem lett rossz. Szívből remélem, hogy következmények nélkül marad.

Szívből remélem, hogy valami idegbecsípődés, gyulladás, akármi.

Mindenesetre emlékezni fogok rá. Soha többet.