Anya, nem tudom.

De igen, tudod. Ne add fel, Kisfiam, tudom, hogy nehéz, de nagyon bátor vagy és erős, és nem baj, ha nem sikerül tökéletesen, csak ne érjen talajt a lábad, mássz tovább, menj előre, nem baj, ha lassan, nem baj, ha megfontoltan, veled vagyok, segítek.

Félek. Félek, hogy nem leszek erős, vagy hogy egyszer nem tartok ki és leesek, vagy csak elfelejtem, hogy hol kell kapaszkodni…

Nem felejted el. Egy idő után már megszokod, már nem kell félni, hova teszed a lábad, megtanulod a szabályokat, és akkor…

… akkor ugyanolyan rendesen tudok mászni, mint a többi kisgyerek?

Igen, Barnabás, sőt! És mi mindig neked drukkolunk, és végig mögötted vagyunk, és ha leesnél, elkapunk, Kincsem.

Anya… ne sírj. Anya… ugye most nem a mászásról beszélgettünk?

Ez az utolsó esténk kettesben. Életem egyik legszebb élménye volt.