Mellrákos voltam. Jaja, fél éve be voltunk csokizva mindnyájan, hogy akkor mi lesz, hogy lesz, de jelentem, láttam felülni, felállni, elindulni a kisebbik fiamat. A nagy szeretné megtanulni, hogy írja le a nevét – én tanítom, én foghatom a kezét. Már nem vagyok kopasz. Újra piszkálom a férjem, ha nem dobja a zoknit a szennyesbe.

A mellrákból ki lehet jönni.

Sokszor a nagyon csúnya helyzetekből is. A reménytelennek tűnőből is. A “nyakig-ér-és-lassan-elborít”-ból is.
Persze nem sétagalopp.

Sírással, fájdalommal és nagy kétségbeeséssel jár, mire az út végére érsz, és persze semmiféle hősiesség nincs benne: csinálni kell.
Aztán amikor megkapod, hogy ECOG: 0, az nem hangos, nem ünnepélyes, nem rózsaszín flitteres. Csendes. Szívet repesztő. Mindennél mélyebb, mindennél magasabb, mindennél elsöprőbb győzelem.
Nagyon kérlek, oszd meg Facebookon, a kolléganőddel, az anyósoddal, az akárkicsajjal. Nem csak októberben vizsgálunk mellet, nem csak akkor megyünk el szűrésre. Most is lehet. Bármikor lehet. Ne várd meg az októbert – fél év életet menthet!

Vigyázz magadra és csak semmi para: látod? LÁTOD? Már nekem is nő a hajam.

Ölellek,

Ági