Mivel széles látókörű, számunkra kedves emberek teszik fel folyamatosan a kérdést, hogy milyen jó lenne, ha B iskolába járna, mert a közösség… ezúton szeretném elmondani, hogy a gyerekem gyakorlatilag csak közösségbe jár, mást sem csinál.
Fogalmam sincs, hogyan és miért alakult ki az a kép a magántanuló gyerekekről, hogy szegények egész nap a házban vannak és a napjuk csúcspontja, ha jön a postás, egyébként vágyakozva tekintenek mindenki után, aki a kapun kívül megy…
Sőt! Rengeteg olyan kisgyereket ismerek, akik hiába járnak 25-30 fős osztályokba, a szülők panaszolják, hogy a klikkesedés, a kirekesztés, az erőszak és a közösség hiánya miatt nagyon de nagyon szenvednek a gyerekek.
Tapasztalom, hogy attól, hogy valaki iskolába jár, még nem szocializált. Attól, hogy valaki nem jár iskolába, még nem feltétlen szocializálatlan.
Mi Barnusnál mindig azt az utat választjuk, ahol megélheti a közösséghez tartozás élményét (ez korántsem biztos, adott egy osztályközösségben!), ahol nagyon hangsúlyos az, hogy együtt és egymásért dolgoznak a gyerekek. Ilyen a zene és a néptánc, de bármilyen csapatsport vagy rendszeres társas tevékenység ugyanúgy tökéletes arra, hogy a gyerek megtanuljon
- alkalmazkodni
- csapatban működni
- a legjobbat nyújtani a közösségért
- szabályokat követni, tisztelni, elfogadni
- érvelni, érveket megvitatni, kompromisszumra jutni
Barnusnak ez az ütőkártyája, az aduász, pont ezért fogadják nagyon szívesen minden csoportban: mert ő tudja, megtapasztalta és gyakorlata van abban, hogy milyen közösségben lenni, közösséget építeni. Élő, valódi kapcsolódással, működő kommunikációval.
Köszi, Barnus szocializációja kapcsán mindenki fellélegezhet és megnyugodhat. És (Eszter, ez nem neked szól!!!) körbenézhet a saját, köszönni nem tudó, másokat fellökdöső, egy bármilyen rendezvényen viselkedni nem tudó, iskolában a többi gyereket fenyegető és kiközösítő gyereke háza táján.
5 hozzászólás
Ági, 100.000 százalékban egyetértek! A számunkra kedves és egyébként széles látókörű embereket egy dolog vezéreli; a félelem. Az ismeretlen utaktól…és a gyerekeink ezáltal bizonytalan jövőjétől. Vagyis a szeretet a kiindulás, mint mindig, a gyerekek szeretete…Puszi, másik Eszter
2018-05-28 at 11:23Nem értek egyet. Olyan emberek lelik élvezetüket abban, hogy sötét és kilátástalan jövőt vázolnak fel, mert a gyerekeim otthonoktatottak, akik pont leszarják, hogy mi van a gyerekkel, mert nem ismerik, nem látják, és igazából sosem találkoztak vele. Belerúgni valakibe, akit még sosem láttál az nettó görénység. A családunk mellettünk van, ők inkább attól tartanak, hogy kacsintgatok egy félidős iskola felé 😀
2018-05-28 at 12:07Vagyis értem, amit mondasz, ez a jobbik fele. Ha valaki szeretetből aggódik.
2018-05-28 at 17:20én úgy értettem az előző hozzászólást, hogy sokszor az motiválja ezeket a beszólogató embereket, hogy valójában mélyen szorongnak attól, hogy ha kilépnek abból a skatulyából, ahogy SZOKTÁK a dolgokat csinálni, akkor széthullik minden és a világ, ahogy eddig ismertük véget ér. Ha beengedjük az apákat a szülőszobába, ha kiengedjük a gyereket az óvónénik-tanítónénik karmai közül, ha meg merjük kérdezni, hogy ugyan MIÉRT IS NE lehetne az idős rokont az otthonában infundálni fölösleges állandó kórházba rohangálás helyett…. akkor, na AKKOR felrobban az univerzum. És akkor jönnek a mondvacsinált okok, hogy miért is jó és helyes a régi, és miért szar az új. És néha olyan jól hangzó érvekkel jönnek, hogy hosszú idő, míg rájövök az átbaszásra 😀
2018-05-28 at 15:14Van benne valami. Hát, a szokták az nálunk nem játszik. Pedig milyen jó lenne működő, bevált modellekre támaszkodni!
2018-05-28 at 17:18