Iszonyatos fejfájással ébredtem. Annyira fáj, hogy csillagokat látok, és szinte biztos vagyok benne, hogy nem csupán az időjárás számlájára írható a dolog.

Nagyi hisztizik, és ez rettenetesen megvisel: most kitalálta, hogy neki nem jó itt velünk, mindenhol máshol jobb lenne, többet kapna, alaposabb ellátást, nagyobb figyelmet, mint itt. Nagyobb figyelmet a külön főzésnél, a háromheti fodrásznál, a gondos orvosi ellátásnál, az éjjel-nappali rendelkezésre állásnál, a beszélgetésnél, a házhoz járatott újságnál, a megrendelt táplálékkiegészítőknél… Minden de minden jobb és szebb lenne egy otthonban vagy egy fizetett idegennel.

Medve teljesen kiborult, én nemkülönben, úgyhogy most Nagyin a döntés, hogy megy vagy marad.

Őszintén mondom, elfáradtam, belefáradtam, és egyáltalán nem bánnám, ha menne. Kiégtem abban, hogy semmi sem elég jó, sem elég alapos, semmi sem ELÉG. Nem jó a húsvéti sonka, nem jó a húsvéti ebéd, nem jó a fodrász, nem jó a leves, nem alapos, nem elég, nem puha, nem kemény, nem kell uborka, miért nincs uborka, csíp a vágott savanyúság, nem jó a mirelit, kézzel panírozzak, hol a kávéfőzője, miért hangoskodnak a gyerekek, miért nem mennek át a gyerekek, miért megyek el otthonról, hol van Ádám. Miért dolgozik, miért nincs itthon, nekem mi dolgom egész nap, miért nem nézem vele a tévét, menjek el újságért, rendeljek neki omega 3 bogyókat, mi ez a szar, ő ezt nem kérte fizessem ki.

Folyamatosan változik az igény, nő az elvárás, egyre többet és többet várna el, nekem meg nincs több erőm, már messze-messze a gyerekeimtől vonom el az energiát. Magamra, Medvére már rég semmi nem jut sajnos.

Nem tudom mi lesz, de az érzelmi zsarolásba, fenyegetésbe és játszmákba belefáradtam.

Egy biztos: viharos hetek állnak előttünk. Blöffölt, de nagyon kiszúrt magával: most tényleg megfagyott itthon a levegő.

Barnus 2 hónap múlva befejezi az első osztályt, Gergővel nagyon sokat kellene most foglalkozni mert nincs jól, sőt(!), gyógyulnom kellene és itt egy kisbaba, no meg a munkáim.

Őszintén mondom, egyik sem megterhelő, egyedül a nagyi felesleges hülyesége az, ami egyszerűen… tényleg nincs jobb szó: FELESLEGES. Felesleges, káros, túlterhel, leszív.

Sajnos több szeretet, megértés, alkalmazkodás és jó szándék van a 3,5 éves fiamban, mint a nagyiban… és ennek sajnos véget kell vetni és el kell végre döntenie, hogy mit akar. Emberekkel, emberek életével nem lehet aszerint szórakozni, hogy épp mennyi gyógyszert vesz be és milyen kedve van. Ennyi.

Kolos viszont maga a csoda. Ő válaszkészen nevelődik, ami azt jelenti, hogy vagy a mellemen van vagy a mellkasomra kötve: egyetlen percet sem töltött még sem a bölcsőben, se a kiságyában, úgyhogy mindkettőt tárolónak használjuk – legalább nincs szanaszét a pelenka, a popsitörlő és a büfikendő. Jól érzed, nem a mi választásunk, hanem az övé. Illetve hazudok: az enyém. Választhatok, hogy rajtam elvan csendben, vagy az ágyában üvölt. Nem kérdés.

Apropó kendő: van rugalmasunk, van egy hosszú szövött kendőnk, de most a karikások szippantanak be, legalább három kiszemelt van, egyik szebb mint a másik, ebben simán el lehet veszni sajnos… 🙂

Simán.

Jaj.