Itt is megtalálsz:
mindennapok

Összeroppan

Roppan a tészta a talpam alatt: nem akarom, nincs erőm, elegem van, krémest akarok, vad mekis orgiát, olcsó vaníliapudingot tejszínhabbal és kürtőskalácsot vaníliafagyival.

És roppan a derekam, a dereka, az órák, reccsennek a percek, nehezen indul az élet, nehezen indul az év-mert most indul igazán.

Reccsen a billentyűzet, kattog a mosógép és szilánkjaira hullik a lelkem: most a rák megint a rondábbik formáját mutatja, a rohadt mocskosabbik, egyáltalán nem rózsaszín pofáját tolja az arcomba és aggódom. Dühös vagyok. És persze, hogyne, naná: félek.

És dühöngök, csapkodok, sírok, és a könnyeimen át gusztustalan vastag hasábokra vágom a lilahagymát: nincs itt értelme cizellálni, apjuk faszát, hogyan kell vékonyra vágni egy hagymát? Minek? Kinek?

És emlékszem az álmokra, amikor azt álmodtam, hogy elbúcsúzom a fiaimtól és eltemetnek, és csak egy kósza szelló leszek és megborzolom majd Barnabás haját az esküvőjén, úgy simítom át az imádott szemhéját és belesimulok majd a tenyerébe, úgy suttogom el, hogy szeretlek, kisfiam, mindig szeretlek és szeretni is foglak.

És aztán kiabálok a könnyeken át, hogy szedjék össze a legót és veszekszem, mert belekenik a viaszkrétát a szőnyegbe, és ezt így nem lehet…

… hát ha így nem lehet, te idióta, akkor hogy lehet? Ismét elvesztettél az értékes életedből aszondjahogy öt percet a sírással, legalább tíz percet a legó üggyel, az negyed óra, negyed óra alatt meg nagyon sokszor lehet elmondani, hogy Gergő, te vagy a napsugaram. Maga vagy az az aranyló,fénylő kis szál, ami mindig emlékeztet arra, hogy honnan jövünk, hová megyünk, hol a világ közepe és gyere, szeretlek és bújj ide és miért kell megint zokni nélkül lenni, hát ebbe meg kell bolondulni, basszameg, és vizes és már megint csak a fél pár van meg.

Szemét, szemét, aljas lélekbajok, rohadt-rohadt-rohadt rák, és le kell veled ülnöm tárgyalni, és kérni, hogy kérlek ne vigyél el senkit, akit nagyon szeretek. És cserébe nem eszem mogyorós tejcsokit, pedig az olyan finom, hogy az Adri aszondta, hogy egészen komoly dolgokra is képes lenne érte, és nem tehettem mást, csak bólogattam, hogy igen, simán, azt én is bevállalnám egy nagy tábla mogyorósért.

Sírok és fohászkodom, és készülök szülni, és szeretném ringatni és elmondani neki, hogy ne haragudjon, ha mégis itthagynám ezen a világon védtelenül, nem erre készülök, de megint-megint nagyon közel jött a rák. Nem nálam kopogtat, de kedves ismerős ajtaján, és figyelj, ne engedd be újra, kérlek. Tudom,hogy olvasod.

Csattan a deszka, le a földre, szétgurul a hagyma én pedig siratom a szeretve várt kisfiam gondtalan gyerekkorát, siratom az elvesztett “ó,velünk nem történhet baj” ártatlanságomat,siratom a kibaszott nutellát és a mangalica tepertőt, és siratom magam, hogy már sosem leszek normális. Már nem tudok kicsit érezni, kicsit szeretni, kicsit aggódni és kicsit bízni.

És ez néha összeroppant.

Klemens család kicsi (3)

 

 

 

Megosztás:
Previous Post Next Post

No Comments

Leave a Reply