nem tudom feldolgozni még mindig. A bőrömből kellene kibújni, a világot telekürtölni, babaneveket válogatni, a pocakomat simogatni, de…

Őszintén?

Nem felhőtlen. Nem jókor jött. Félek, hogy túl nagy falat lesz. Persze hogy félek, hogy mi lesz, ha mégis Fekete Pétert húzok és kiújul a daganat. Félek egy járókeretes, ellátásra szoruló nagyi, egy cukorbeteg, egy meglehetősen hiperaktív és egy csecsemő kombinációtól.

Nem szeretném, ha a reális félelem irreális szorongásba csapna át. Nem szeretném tovább ilyen szarul érezni magam azért,mert nem tudok ujjongani úgy, mint Barnabásnak és Gergőnek ujjongtam. Nem szeretném tovább jégbe fagyasztani az érzéseimet, nem szeretném, ha azt érezném, hogy nincs jogom örülni, mert mi-lesz-ha-baj-lesz.

Lelkifurdalásom van, hogy nem tudok felhőtlenül örülni, nem tudom várni, hanem nagyobb bennem a pánik. Becsúszott, Isten látja, hogy becsúszott, de… most már túl kellene lendülni a “nem így terveztem”-en és örülni az egyetlen jónak, amit ez a helyzet hozott: NEKI.