Három Hónap

Megráztam magam és letettem egy munkát, hogy a többire tudjak koncentrálni. Iskolába járok és tanulok, ugyanakkor változatlanul tanítok és dolgozom, no meg babázom a már nem is annyira baba fiammal.

Holnap lesz 2 éves.

Tavaly óriási buli volt, idén nem lesz, csak hármasban ünnepeljük majd, hogy ilyen nagyfiú lett már.

Ajándékok betárazva, torta majd holnap sül (karamellás csokitorta lesz) és remélem nagyon meghitt kis ünnepünk lesz.

Újra ráfekszem a diétára – most stagnálok egy ideje, de legalább nem jött vissza, ami eddig lement, és úgy indítom a dolgot, hogy minden héten tartok egy lénapot, amikor csak iszom.

Újra van egy ház, ami befutó lehet, de már semmibe nem merem beleélni magam, amíg aláírt papírjaink nincsenek. Tetszik. Nagyon.

Kiderül.

a gyereknek nézek majd arckrémet a hideg ellen: még nem döntöttem, de amit most használunk, az nem jó.

Van az úgy, hogy az ember feje szétrobban a sok gondolattól. Írok egy listát, hátha jobb lesz.

Ma egy egészen egyszerű zöldborsófőzit és rozmaringos-fokhagymás tejbe áztatott, sült csirkemellet ebédelünk. Az enyémbe szórtam egy kis diót is a végén.

Sajnos még nem saját zöldborsó, nem saját dió, de azon vagyunk, azon vagyunk…:)

Most láttam a tévében Giada DeLaurentiis szakácskönyvét: ne felejtsem el hozzáadni a szeretném-szeretném-szeretném listához.

Fantasztikus receptek vannak benne, szóval biztos nagyon sokat főznék belőle. Nagyon sokat. Ossobuco, tortellini, ravioli, puttanesca – régen kizárólag olasz konyhán éltem.

Képet kell keresni a fodrásznak, hogy mennyire lehet barna az a barna. Khmm… el kéne végre döntenem, mennyire lehet barna az a barna.
Hátrány: a Medvinek szőkén tetszem. Fenn áll a veszély, hogy öregíteni fog. Vagy nagyon szokatlan lesz és nem fogom szeretni.
Előny: olyan rúzsokat is használhatok majd, amiről eddig álmodni se mertem.

Kell egy kantáros nadrág a gyereknek. Amíg nem volt gyerekem, nem értettem, miért hatódnak meg az anyukák, ha mini kisvakond szerkóba öltözve látják a kölküket. Most már tudom. Egész egyszerűen cuki: látni, ahogy mint egy kis útépítő munkás dolgozik, húzza vonja a felmosót, a sminktáskámat, a kisasztalt, a kutya fülét… ehhh…

Be kell adni cipészhez a kedvenc fekete bőr magassarkúmat. Igen, a nagyon kényelmeset. És szeretnék egy fekete szövetkabátot is.

de legalább valamennyire. Most csütörtökön megyek a fodrászhoz, aki előbb levágja a kiskorú haját, majd kezelésbe vesz engem. Már csak azt kell kitalálnom, mennyire.

Lusta, ugyanakkor nagyon szorgos hetek vannak mögöttem: rengeteg munka volt, de a vasalással például nem nullán vagyok, hanem mínuszban. Le kellene olvasztani a mélyhűtőt, lemosni a csempét és szétszedni a mosogatógépet, ehelyett folyton házakat és telkeket nézek és csak telefonálunk, telefonálunk, és reménykedünk.

Kicsit olyan ez, int a gyöngyfűzés: ha házat vesz az ember, nemcsak azt nézi, hogy mekkora a nappali vagy hogy déli fekvésű-e a telek, hanem azt is, hogy az élete apró morzsáit (gyógyszertár, bolt, orvos, játszótér, egy cukrászda, egy kisvendéglő, egy pedikűr, egy könyvtár) hogyan tudja felfűzni arra a településre.

egy nappal a szerződéskötés előtt visszalépett a tulaj.

Megértettük, tudomásul vettük, megsirattuk.

Most újabb listával vágunk bele, immár sokadszor, sokadjára, és egyre távolabb kerülünk a Fővárostól. Az életünk minden nappal jobban hasonlít erre. Mármint az irány.

… és egyelőre nem tudom, ezt akarom-e.

A gyomrom görcsben, a kezem csak azért nem izzad, mert sosem izzad,  de minden hajszálam keresztben és nagyon-nagyon-nagyon izgulok.