Egyet csettintek és már meg is lesz – a harmadik gyerek az már ilyen, nincs is mese, kicsit szélesebbet lépek és kiesik.
Az.
Az bazmeg, az.
Pikk-pakk.
Ripsz-ropsz.
Hipp-hopp.
Az.
Konkrétan háromszor indult meg Kolos – eddig. Őrületes fájások, szuper szívhang, ugyanaz a jellegzetes, semmivel össze nem téveszthető derékcsonti fájdalom, mint Gergővel, de aztán leállt. A harmadiknál már nem bíztam a véletlenre: a hajnal 1 óta tartó rendszertelen fájások után azt hiszem 10-körül megittam a bábakoktélt és a biztituti kedvéért egy glicerin is kúp is felcsúszott, hogy na akkor jöjjön először aminek, aztán pedig akinek jönnie kell. Egy dolgot értem el vele: leálltak a fájások. Na jó, kettőt: az elmúlt 8 és fél hónapban semmi nem volt annyira vicces, mint az a hihihi-hahaha formájú karfiol a hihihi-hahaha édesburgonya mellett. Pálinka, na…
Kínomban vásárolok, úgyhogy a pikk-pakkból nekem most leginkább a pakkok jönnek.
Minden szart, leginkább saját magamnak: cipőt, arckrémet, melltartót. Felesleges táskákat, testápolót, könyvet, sarut. Pelenkázó táskát , szempillaspirált. Elbújok. Felszínes, semmitmondó, sekélyes látszatdolgok mögé bújok és nyávogok, hogy miért nem születik már meg a gyerek, ha egyszer ennyire jönni akar.
És ugyanakkor pontosan tudom, hogy Kolos csak akkor indul majd meg, ha nem félek már.
Nem, nem a szüléstől, hanem az azt követő 9. naptól: be kell járnom, végig kell járnom, az lesz az én El Caminom, hogy megnézzék a mellem és azt mondják, hogy minden rendben. Hogy visszamenjünk oda a patológia elé és megnézzük azt a téglaépületet, és elbúcsúzzak tőle, és megsimítsam a falát, hogy túléltem. A szemébe szeretnék nézni annak a csecsemős doktornőnek, aki a szemembe mondta, hogy ennek a fele sem tréfa és megsimogatni, ha csak a szememmel is, mert életet mentett az aggodalma.
Hogy a radiológus doktornő ne térdeljen előttem és ne fogja a kezem, hanem öleljen át, és mondja azt, hogy vége. Három és fél közös év van mögöttünk, és még sok-sok van előttünk, de ennek a szakasznak vége.
Hogy ott az autóban, fél mellből, de megszoptassam Kolost.
Megnézem majd a szobánkat, bekukkantok a flamingós függönyhöz, és felmegyek, bizony felmegyek abba a fürdőszobába, ahol először láttam meg a melleimet. És nem, nem nézem majd a csempét: a melleimet nézem majd, és ömlik majd a balból a tej, a jobb pedig békésen v.a.n. Vagyis l.e.sz. Ennél többet nem is kérhetnék tőle.
El Camino. Ugyanúgy együtt járjuk végig Vele, mint három és fél évvel ezelőtt. Pontot kell erre tenni.
Kolos, Anya kész van. Jöhetsz.
5 hozzászólás
Nagyon szép írás. Meghatódtam. Köszönöm.
2017-03-07 at 21:02Jöjjön Kolos! 🙂
Pontosan emlékszem arra a 3,5 évvel előtti posztra! Mint minden reggel a munkahelyemen kinyitottam a netet és a Te blogoddal kezdtem. Aztán csak ültem……és sírtam. Sírtam Érted, sírtam egy kisbabáért és egy kicsit magamért is. DE! Most ez más! Most MINDEN rendben van! Gyere Kolos! 🙂
2017-03-08 at 18:26Szülj meg békében, minden jót kívánok!
2017-03-08 at 20:35Farkas Tünde
Naponta ötször megnéztelek, van-e hír Rólatok. Most meg már óránként….
2017-03-16 at 09:21… és várom az örömteli híreidet
2017-03-16 at 09:22