Nagyon megkívántam a sajtos rolót. Igen, így utólag már érzem, hogy nem volt jó ötlet, de akkor nem tűnt veszélyesnek, a Lipóti pékségtől meg aztán pláne nem.
Nem kellett hozzá egy óra, hogy rájöjjek, szar ötlet volt. Szó szerint. Sokáig nem volt időm elmélkedni, ugyanis arra koncentráltam, hogy egyáltalán hazaérjek, mielőtt nagyon nagy baj történne, úgyhogy rendőrkanyarral és bepánikolt fejjel száguldottam hazafelé, hátul az óbégató gyerekkel.
A lámpáig bírtam, ott megkértem szépen (fejhangon visítottam), hogy hagyja abba az óbégatást, inkább drukkoljon, hogy ne f.ssak be hazáig, de a sorompóig előadott műsor (Laj-ta, Anya! Ne fosszá be! Laj-ta, Anya! Koncertálj!) nem győzött meg arról, hogy jó ötlet volt ebbe a folyamatba bevonni a gyereket.
Nem részletezem, hajszálon múlott, de megúsztam.
Még másnap is cudar volt a helyzet, így önként és dalolva (oké, rohadt halk dal volt) diétára fogtam magam: rengeteg folyadék, üres tea, pucolják csak át a kis szervezetemet, ilyen mérgezést ugyanis minimum romlott tojástól lehet kapni, az meg ugye nem vicces terhesen.
Estére viszont nagyon-nagyon-nagyon éhes voltam úgyhogy tanácstalanul beálltam a hűtő elé, és felmérte a tartalmát.
A fügés krémsajtra rá se tudtam nézni. Nem tűnt jó ötletnek sem a hummusz, sem a libatepertő, de ugyanúgy a polcon maradt a házi kolbászkrém és a maradék sonkás tészta is.
Mi legyen, mi legyen? – mondtam ki pechemre hangosan, mire a segítőkész Medve már jött is a megoldással (kezeket fel, ki az, aki rajtam kívül szintén hülyét kap a férfiak megoldásmániájától??):
– Nyuszkó, egyél széntablettát.
– De éhes vagyok…!- ezen a ponton már majdnem bőgtem
-Akkor egyél kettőt – vonta meg a vállát, majd kimasírozott a maradék sonkás tésztával.
